Kellemes nyáresti előadás. Pedig biztosan nem annak szánták. Goldoni bájos XVIII. századi velencei terecskéje helyett az egykori rakétabunkerben hullámos műanyag tetőkből, ócska bolti redőnyökből, rozsdás kertkapukból eszkábált nyomortanya, hajléktalanmenedék zsúfolódik, amelynek egymás melletti balkonjai a paneltelepekre is emlékeztetnek.

Lakói a kedvesen, bolondosan kötekedő, veszekedő, oktalanul huzakodó kisemberek helyett elvadult izgágák, brutális emberroncsok, mindenáron, de lehetőleg potyán, vegetálni akarók. Takács Nóra Diána drabálisan, Hay Anna rafináltan erőszakos asszonyt, Pető Kata agresszív eladólányt, Koblicska Lőte izgalmában bepisilő bakfist alakít, Orosz Ákos házalója józanul jámbor bunkó, részegen tomboló vadállat, Szabó Zoltán idétlen kamaszt karikíroz. Némiképp rejtély, miképpen kerül közéjük a mindenfélét összeolvasó, kicsit elfogódott lány (Téby Zita) jómódú és zord nagybátyjával (Tóth Simon Ferenc), és az is, miért éppen itt ver tanyát a lecsúszott, ám vidoran könynyelmű gróf (Jankovics Péter).

A Szputnyik (mint tudjuk: Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet - Labor) játszói az ifjú Kovács Dániel (rendező szakos e. h.) vezetésével és díszletében nyilván a mai társadalom legmélyének viselkedését kívánták megszondázni Goldoni kedves és bölcs darabjával. Régi, de mindig üzembiztosan működő eljárás valamely hajdani, vélt vagy manipulált, álmodott vagy konstruált aranykort szembeállítani a jelen züllésével. Általában az eredmény is borítékolható. Csak az alkotóelemek nem illenek mindig össze egészen pontosan.

Értelme amúgy akkor van igazán a kísérletnek, ha nem várt következményekkel jár. Azt ugyan nem merném állítani, hogy ez a mostani előadás revelációszámba megy, de mindenképpen meglepetés. Méghozzá kellemes. Köznapi értelemben legalábbis feltétlen. Abban, hogy az ocsmány, visszataszító külsőségek alól is áttör az emberi melegség, vele a szerző elnéző emberszeretete. Az összezártságba összetartozás, a fészekkoszba és
-bűzbe otthonosság keveredik, ami összefogja a plexi- és bádoghalmok társadalmát, és az érdekek ügyes összesimítása itt is bölcsességnek számít.

A keserű humorból a humor hat, a keserűség pedig vagy megédesedik, vagy elhal. Hiába folyik vizelet vagy vér, az is csak éppoly mulatságos, mint a nyereg nélküli rozsdás bicikli a gazdagság jeleként vagy a romos lakókocsi, ahol a fényűzőnek vélt kettős lakodalmat ülik meg. A közeg és a modor beszippantja a nézőt, akit többnyire inkább Goldoni fel-felbukkanó eredeti motívumai lepnek meg, mintsem a beléjük itatott brutalitás, szenny, elaljasodás. A tömegjelenetek, amelyekben igazán érvényesülhetne a komor rendezői látomás, megoldatlanok. A lakodalmi buli belevész a lakókocsiba, utána a rendőri beavatkozást meg sikerül végképp elviccelni a színlapon a rendező munkatársaként szereplő Tóth Péter produkciós vezető egyébként sikeres komikusi felléptetésével.

A humor hálójába esve megszelídül minden zord ítélet. Nem kár érte.