Joseph Kreutzinger festménye 1808-ból
Magyar Nemzeti Múzeum - - Kazinczy imádta magát festetni. A szakirodalom majd két tucat példáról tud, közepesebbnél közepesebb festők előtt órákat ült, hogy szeretteit, barátait és az általa létrehozott szellemi nyilvánosság résztvevőit megajándékozhassa önmagával.

Legjobban Richter Antal Fülöp helybéli piktor 1828-ban készült profilképét szerette. "Lelkes és igaz kép" - írta Ponori Thewrewk Józsefhez. - A test úgy van fordítva, hogy mind a két kar fog látszani." Az arcél római, a tekintet fókuszált, az orrtőtől állig húzódó éles ránc a harcosan aktív élet lenyomata. Íme a közszereplő, aki világával perben, haragban áll, akinek a győzelemnél fontosabb az igazság könyörtelen képviselete. Ezt a szerepet az idősödő, de azért egyfolytában "rettenthetetlen" Mel Gibson kaphatná.

Mi történt a két festmény között? A művészettörténetben radikális stílusfordulat: a késő rokokóból át a nem is olyan korai klasszicizmusba. A mentalitásban teljes ideálváltás: a szentimentális dekadenciából át a polgári pátosz panteonjába.

A kiállításról

A Donát János által festett arckép 1812-ből
Magyar Nemzeti Múzeum - - A Petőfi Irodalmi Múzeum a majdnem lehetetlenre vállalkozott, azaz láthatóvá tette azt, ami a fejben, szívben, idegrendszerben zajlott. A láthatatlan folyamatot. Történeti gyűjtemények ilyenkor ereklyék, panoptikumfigurák és írott dokumentumok hálójában szoktak vergődni. Meg is fulladnak: az unalomtól. (Két jó ellenpélda: a Jüdisches Museum Berlinben és a dualizmus korának bemutatója jó pár éve a Budapesti Történeti Múzeumban.) Merész "interdiszciplináris" kiállítások ilyenkor bevetik összes szerkezetüket és multimédiájukat. Általában sok pénzbe kerülnek, és kevés szellemi haszonnal járnak. (Két jó másik ellenpélda: Sigmund Freud a bécsi Tattersaalban és Kempelen Farkas a Műcsarnokban.) XIX. századi irodalmárról nézhető kiállítást még nem láttam.

Ez az első. A Gyapay László és Kovács Ida rendezte, valamint Kemény Gyula látványtervezte, Kazinczyt és a művészeteket bemutató vállalkozás, A Szép és a Jó fantáziacímet viselő tárlat úgy "tanít, nevel, szórakoztat", mintha még ma is élne a régen elsüllyedt népművelői ethosz. Teszi ezt úgy, hogy reklámra nem költ, katalógusra nincs pénze, és az írót mostanában nem olvassák. Munkái jelenleg még az elit könyvesboltokban sem kaphatók. (Kipróbáltam.)

Technikára azért futja, a "művészetek" bemutatására különben esély se lenne. Van térbe kivetített kisbányácskai lak, amelyet már széphalmi kúriaként tanuljuk mi valamennyien, magyar iskolások. Mellette érintőképernyő, okos puska az életmű szerteágazó tevékenységéhez, az irodalomszervezőhöz, a nyelvújítóhoz, a műfordítóhoz, a költőhöz, a gyűjtőhöz. Szobával odébb - újabb érintőképernyő - kvízjáték az elsüllyedt szavak mai jelentéséről, ennél is gyerekbarátabb a zsanéron forgó födőkön a szótalálmánysor, alattuk takarásban meg a régiségek. Aztán lehet nevetni, mert nem jött be az "esküvő" helyett a "templombilincs" vagy a "mellékjövedelem" helyett a "csorogcsepp" (pedig kár). Meg elmélázni e saját kreációjú tákolmányon például: "Az őrmester alkonyatkor nyilatkozott, hogy ügyes beszéddel a kórház nem nyilvánítható könyvtárrá, csak mert zongoráznak benne." A mondat valamennyi főneve, igéje, mellékneve ugyanis Kazinczy találmánya. Hogyan beszéltünk korábban? Tényleg vele kezdődött minden?

Van továbbá árnyképkészítő fülke klavír mellett fülhallgatón közvetített Mozart-zenével, Müller's Buchhandlung metszetboltjának imitációja Goethét, Schillert, Martinovicsot ábrázoló grafikákkal, valamint az élőben sosem látott, csak vágyva vágyott Itáliát mutató ábrákkal és széphalmi szobarészlet biedermeier bútorokkal, gyertyaellenzővel, a falakon viharos tengerpart Kisfaludy Károlytól és bájos Török Sophie-portré egy ismeretlentől. A végén jön a médiacsattanó: képzőművészeti gusztusának kivetített bizonyítékai. Festmények Bécsből, Nagyszebenből, illusztrált könyvekből. Olykor a kópiák, tehát a másolat másolatainak másolatai. Nem kifogásolná, hiszen maga írta barátjához, Kis Jánoshoz a 714. levélben: "amely hazában még nincs festő oskola, amelly hazában még nem virágzik a festés és faragás, ott... a Copiáknak nagy a haszna".

Túl a technikán az igazi mégiscsak az igazi. A PIM-en kívül huszonhét gyűjtemény adta, amije volt, s ami a "széphalmi stílushoz" illett. Talán csak a Ferenczy István faragta Graphidion, közismertebb nevén A szép mesterségek kezdete című szobor hiányzik innen, bárha annak születéséhez köze nem volt, de annál több a népszerűsítéséhez lelkesítő epigrammája, hozsannázó levele, finom elemzése okán.

Szemre mekkora a távolság kvalitásban - a kiállításon is, az életút élményanyagában is - az első "képzőművészeti alkotás" és az utolsó között! A nyitóteremben Krámer Jónás Gottlieb naivan és kisnemesien gőgös, pápista pompát sosem látott portréja Kazinczynéról, mely egy tanulatlan, fakezű mázoló (kazinczys szó ez is) gyarmati munkája. A záróteremben pedig Ferenczy Csokonai-büsztje, amely bajuszostul, sujtásostul, vállra dobott mentéstül, azaz minden vitatható és vitatott részletével együtt még akkor is a magyarrá lett "világművészet" részének számít, ha ezt a terminus technicust nem használjuk. Sajnos Kazinczy csodálatának hőközpontja, Goethe erről megfeledkezett, ő csak "világirodalomról" tudott.

A kódolt üzenetről

Richter Antal Fülöp festménye 1828-ból
Magyar Nemzeti Múzeum - - Portrék és büsztök, metszetek és másolatok, kerti veduták és városi látképek. Osztrák és elmagyarosodott osztrák mesterek különnemű munkái mind: egy ízlés kialakulásának, megizmosodásának, csapdáinak, olykor ellenszenveinek dokumentumai. Az ízlésnek, amely számára a minden volt. Esztétika és etika, sőt politika és episztemológia. "De tartozol-e te mindazt szépnek lelni, amit én, s én mindazt, amit te? S magunktól függ-e ezt vagy amazt szépnek vagy lelni vagy nem lelni?" - kérdezte szónokian indignálódva egy ismeretlentől levélben 1819. március 6-án.

Tudta ő a választ nagyon, dehogy tette relatívvá az értéket! A kérdés pusztán retorikai természetű. Ha hihető - s miért ne lenne - a Tövisek és virágok egyik epigrammájának a sora, melyben leírja, hogy "ütni, csigázni s agyonverni (nevetve) szabad" a lélektelen írót (festőt, építészt stb.), s ha elfogadjuk Halász Gábor pazar esszéjének állítását, mely szerint "szenvedélyesebben szedi szét a verset (képet, épületet - P. Sz. J.), mint ahogy olvassa" (nézi, bejárja), akkor fölsejlenek egy általános kritikusnak és egy pánkritikai magatartásnak a légnemű körvonalai. Minden szavával sugallja: te tartozol szépnek lelni azt, amit én.

Az válik ilyenné, aki csalódott a készen megörökölt világban. Ő sokszorosan. Anyjában, mert anyagilag megfosztotta a világjárás, de legalábbis a Róma- és Weimar-járás lehetőségétől. A császári hatalomban, mert az elárulta a felvilágosodás eszményeit. A bebörtönzött sorstársakban, mert közöttük nem egy méltatlannak bizonyult közösségi érzelmeire. A testvérben, mert ő a fizikai rabságot lelki rabsággal váltotta föl. Tessék olvasni a Pályám emlékezetét és a Fogságom naplóját, azokban minden meg van magyarázva. Íme, az első modern magyar értelmiségi, aki "lenyomja magát a kultúrába", ha már a valóságos világ eltorlaszolta előle az univerzumot.

Teremtett magának hát egy másikat.
Az ő államának törvényeit Goethe és Winckelmann fogalmazta. Az ő vallását görög-római templomokban gyakorolták az olasz nagyreneszánsz és a német Aufklärung kiválasztott szerpapjai. Az ő népét nem a pór sereg alkotta, melynek elég a "lőre" s a "nyírvíz", az "édes ital". Mint jó szabadkőműves (és bukott összeesküvő) ő a szellem előkelőivel alkotta meg a maga szövetségét. Boldogabb országokban az efféle hálózatot klubokban és szalonokban szőtték. Neki a pepecs munka jutott. Ad hominem levelezett valamennyi arra érdemes kiválasztottjával, s vált ily módon, szinte kézi vezérléssel az irodalom és a társművészetek tekintélyelvű uralkodójává. Maradjunk az utóbbinál.

Tréfát nem ismerve ügyelt a részletekre. Ha valami szépet látott - például a szepességi Hotkóc angolkertjét -, megcsodálta. Követendő részleteit kiemelte, (Ámor-figura a fák között), elhagyandó motívumait elítélte (gótikus templomtorony), s általában mintául állította valamennyi eltévelyedett vagy receptúrára áhító tervező elé. A "goticai styl"-t bírálta egyébként, ahol érte, ennél jobban csak a barokkot utálta.

Egy publikált útleírásában (Festés, faragás nálunk) sűrűfésűvel végigszántva az általa látogatott műemlékeken, jóformán mindent kitépett, ami a gyászosan műveletlen tegnapra, a feudális dölyfre és a katolikus popularizmusra emlékeztette. A váci székesegyház tetszett neki, de az oltárképeit nem szenvedhette. Pápa érdekelte, de freskóiról hallgatott. Győrt elnáspágolta, "nagyobb a híre, mint a becse", mondta. És mindent lenézett, elítélt, kicsúfolt, megszólt, ami ideavilágának határait bontogatta. Magyarán: "Az antiklasszikust" - elemzi a tágabb összefüggéseket Radnóti Sándor tanulmánya -, amelyet Kazinczy gyakran cifrának nevezett: ťkönnyűség és cifraŤ versus ťszépség és erőŤ, éppúgy nem szenvedhette, mint Winckelmann." S ahogy választott főistene - mai szemmel érthetetlenül - szívből utálta a méltán csodálatos Berninit, költőnk éppúgy rühellette szegény Maulbertschet, pedig az nekünk most milyen gyönyörű.

Az ősnyugatosról

A széphalmi remetét lehetett akkor, és azóta is folyton lehet bírálni. Alkatának gyengéiről, hiúságáról, diktátortermészetéről, túlzásairól, sznobizmusáról polcnyi az irodalom. A kultúrkritikusnak már csak ez a sors jut: a vitákba keveredő magányos harcos hősiességét nemhogy a fiatalabb pályatársak, de a "rossz sajtót" átvevő utókor sem mindig értékeli. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának legfőbb erénye, hogy monografikus tárlata a lényegről beszél. Arról, amit Kazinczy itt és most nekünk jelent, és amibe még mindig belekapaszkodunk.

Ő figyelte meg elsőként a kultúra nagy szakadékát Kelet és Nyugat között. Ő próbált elsőként hidat verni a professzionális nyugati és az alulcivilizált keleti világ között. Ő látta meg először, hogy Magyarországon "a világosság nincs elválasztva a sötétségtől". (Levél Cserey Farkashoz, 1805. március 31.) És ő terelte volna a fiatal pictorokat, sculptorokat, architectusokat Róma vagy a "Szejne" partjára, mielőtt csalóka vágyaikat követve egyszerre csak a Don partján találják magukat. "Itt először mondok nemzetemnek egy igazságot, amelyet nem ismer. Ez a következő: - Igen, származásunk szerint napkeletiek vagyunk, de a napnyugati új nemzetek irodalma a miénk is, s ez rokonságba fűzött velük." (Levél Rumy Károly Görgynek, 1816. január 6.)

Kreutzinger Bécsben kiábrándult világfinak festette Kazinczyt. Művészileg ez a legjobb kép róla. Richter ádázan pannon Robespierre-nek festette Kazinczyt. Ő magát ilyennek szerette volna látni. De született róla egy igazi kép is. Donát János a maga kis-közepes tehetségével olyannak mutatta, amilyen valóban lehetett. Világra vetett, ábrándos, nagy szemekkel, magas, széles okos homlokkoponyával, óvatosan szomorkás félmosollyal. A honi viszonyok ismeretében ez tűnik a leganyagszerűbbnek.

Kapcsolódó cikkek: Újra együtt a Munkácsy-trilógia Debrecenben | A nap kritikája (Rózsa): A szépmesterségek folytatása | Hét híd vezet Moszkvába | Milyen lehet egy tigrinya biblia? | Buggyant elmék múzeuma