- Uram, ne dohányozzon - mondta a Dürer-kert csaposa, s bevallom, engem ez váratlanul ért. Pedig már akkor gyanakodhattam volna, hogy ma meg leszek mentve, mikor a trolin az ellenőr a Legyetek jók, ha tudtok főtémáját fütyörészve közelített. - Ne dohányozzon - ismételte meg -, káros. Egy pálinkát inkább? Nem vagyok hajlandó pálinkával tönkretenni egy péntek estét, gondoltam, még Budapest kétségkívül egyik legszórakoztatóbb csaposának kedvéért sem.

Egy pillanatra viszont meginogtam, mert eszembe jutott a Kávé és cigaretta című Jim Jarmusch-opusz egyik jelenete, amelyben GZA és RZA a dohányzás és a koffein negatív hatásairól próbálja meggyőzni Bill Murray-t. És az is eszembe jutott, hogy ez a bizonyos RZA, a hiphop egyik legsokoldalúbb alakja nemsokára színpadra lép, hogy pengesuhogtató zenéivel, kőkemény ütemeivel, és lágynak épp nem mondható hangjával legyalulja a Dürerben őt ünnepelni összejöttek fejét.

Akik egyébként, az átlagos, külföldi művészvendéggel operáló budapesti hiphopkoncertekhez viszonyítva, egyáltalán nem is voltak olyan kevesen. Úgy éjfélre becsületes háromnegyedház-hangulat alakult ki, ami a dögletes melegben egyszerre nevezhető kvázi csoportos öngyilkossági kísérletnek és üdítő meglepetésnek. Cammogó forróság volt, amely komótosan átgyalogol az emberen, s az ellenállás lehetősége fel sem merül.

A New York-i Wu-Tang Clan első embere nem elsősorban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy lassan több álnév alatt dolgozik, mint Nemere István. Vezetésével az eredetileg kilenctagú Wu-Tang a kilencvenes évek első harmadában a világ egyik vezető hiphopcsapatává vált, majdnem varázsütésszerűen, ahogy az lenni szokott. Egyetlen lemez kellett, hogy a visszafordíthatatlan folyamat meginduljon, és mára ne legyen olyan országa a Földnek, ahol ne ismernék a Clan nevét, ez alól legfeljebb Észak-Korea lehet kivétel: az 1993-as "Enter The Wu-Tang (36 Chambers)" című, hamar klasszikussá váló albummal a klán sokkolta mind a szakmát, mind pedig a hallgatókat. A zenei alapokat túlnyomórészt maga RZA készítette, s ez elmondható a későbbi Wu-Tang-anyagok, valamint a tagok szólólemezei esetében is. Úgy kellett a RZA nevű fenomén a keleti parti hiphopnak, mint egy lottóötös: rengetegen (a szerző is) unták, hogy minden csapból a nyugati part, a west coast előadói folynak. 1993-ban tehát fordult a kocka. Jött a kungfufilmeket betépve bámuló, azokból mind szöveges, mind pedig hangeffekteket bőven merítő, azokat a hiphopba érzékenyen beépítő, a műfajt így nem kevéssé újragondoló RZA és bandája, a következmény pedig: a Wu-Tang neve mára a jó rap és a nagy üzlet közös szinonimája lett. A globális kultúra fontos és igen finom szelete. RZA, vagyis Bobby Digital, vagyis Bobby Steels, vagyis The Rzarector, vagyis Prince Rakeem számára a műfaji átjárások sem okoznak problémát: amellett, hogy Grammy-díjas zenész, rapper, forgatókönyvet ír, színészi feladatokat vállal, sőt rendez is.

A budapesti underground hiphop vagyis Bankos, Norba, az NKS és a Killakikitt dinamikus felvezetője után úgy negyed kettő körül megjelent a színpadon a jenki slepp, plusz egy állítólag angolai MC, az ezt követő egy óráról pedig nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni. Jól összepakolt show-t láthatott, aki nem sajnálta az ötezret a jegyre - RZA remekül érezte, hogyan dolgoztathatja meg a közönséget, volt bőven kérdezz-felelek, szövegskandálás meg tombolás, szóltak régi Wu-Tang- és Gravediggaz-dalok, a szólóprojektekből is jött némi ízelítő, a klántársak cuccaiból is elővezetődött néhány - minden a helyén volt, leszámítva persze a pulzust, a vérnyomást.

Amelyet aztán egy Fácán tudott megnyugtatni csak, a szellős udvaron.

Meg voltam mentve megint, aznap már negyedszer.

Robert Fitzgerald Diggs, a hiphop egyik legsokoldalúbb alakja