A művészet, a pénz vagy tán a tehetetlenség dühe hajtja a két festőt

Népszabadság - Móricz Simon

- Mi ez, tüdő? - hajolok a Forgách utcai metróaluljáró legfölső lépcsőfoka fölé. A betonon két, szimmetrikus fehér paca, középen egy réssel.

Ezek bokszkesztyűk! Csak a festék folyt el. Verebics Ági és Bánki Ákos sprézhették föl a jeleket, ökölvívós performance-uk helyszínéhez ugyanis egy Váci úti irodaépületen meg egy sínpárok szabdalta gyárudvaron át vezet az út. Az Artfactory nem sznobságból kapott angol nevet: vezetője a tizennégy éve Budapesten élő kanadai művészeti tanácsadó, Dianne C. Brown, aki nemcsak baráti kört alapított már a Szépművészeti Múzeumnak, de saját galériát is, a Sparksot. (Erre legtöbben a két éve meghirdetett művészi kuka pályázata miatt emlékezhetnek: utcai szemeteseket kellett akkor a jelentkezőknek public art műalkotásokká magasztalniuk.)

Nemrég a Váci úti hangár-műtermük egyik felét Artfactorynek, az ugyanazon a gyártelepen működő stúdiójukat, a Sparksot Artfactory I-nek, a Falk Miksa utcában frissen nyílt kis galériájukat pedig következetesen Artfactory II-nek keresztelték el. Hogy ugyanilyen konzekvens-e Dianne C. Brown a tehetségkutatásban, azt a friss diplomások munkáit árgus szemekkel figyelő műkritikusok ítélhetnék csak meg. De hogy szűk mezsgyén lavírozna, netán biztonsági játékot játszana - ahogy ez a forintokat egyre inkább élükre állító galeristák között ma előfordul -, azt bajosan lehetne ráfogni.

Verebics Ágiék akcióját például nehezen tudnám elképzelni egy tüchtig belvárosi galériában. S a negyedórányi kóválygás a baljós hangulatú gyárudvaron előrevetíti: itt nem öblös borospoharakra, lazacos szendvicsekre és illedelmes megnyitóbeszédre kell készülni.

A vakolatlan csarnokban nincs más, csak egy hatalmas hungarocell tömb (az egyetlen ülőalkalmatosság és a büféasztal egyben) meg egy ring. A Verebics vs Bánki című performance-ban ugyanis egymással bokszol majd a két fiatal képzőművész, de nem igaziból, hanem a szorító padlójára vetített videón.

- Dühös vagyok! - vágja rá Verebics Ági, amikor azt kérdezem, minek száll ő nő létére a ringbe. - A bokszkesztyűket évek óta gyűjtöm, volt, amelyiket installációba is beledolgoztam. A közös munkára azért vállalkoztunk Ákossal, mert mind a kettőnkben van egy hatalmas adag levezetetlen düh. Bár másra vagyunk mérgesek, szerintem Ákos leginkább a kortárs képzőművészeti közéletre. - Ez így nem igaz! - vág közbe Bánki -, azt, mondjuk, tényleg nem bírom, hogy a nemzetközi vásárokra csakis csinos csajokat visznek a kiállítóhelyek. Nem kell csodálkozni, a főiskolán is 60-40 az ivararány, a galeristák pedig szinte kivétel nélkül pasik.

- Máskülönben jóban van a nőkkel? - érdeklődöm.

- Évek óta élek együtt velük, és korábban frusztrált, hogy semmit sem értek belőlük. Most együtt élek a meg nem értettségükkel - somolyog, majd elrohan: a performance-nak már el kellett volna kezdődnie. De a videó egyelőre nem működik.

Az én dühöm leginkább nekem szól, vallja be Ági. Kényszert érzek magamban, ami ütni akar. Csakhogy még nem tudok akkorát ütni, amekkorát kéne. Éreztem már néhányszor, hogy sikerült, de az utóbb időben nem megy - szabadkozik. Közben Bánki Ákos toppan közénk újra, a haját kócolja. - Nevezheti ezt az egészet a művészet dühének, a pénz dühének vagy a tehetetlenség dühének. Például azért, hogy nálunk ilyen bénán mennek a dolgok. Három hónapig jártunk bokszedzésre az Ágival, melóztunk, mint az állat, és most nem indul el a film alatt a hang.

Szóval némán üti-veri egymást egy férfi meg egy nő, egy festő meg egy festő a szorítóba vetített filmen. Néha nem tudni, ki kicsoda, összekuszálódnak a dühök. Pláne azután, hogy a ring aszfaltjára terített fehér vásznon egy élő pár is bokszolni kezd. Kiállításnézők. Nemük: fiú, lány. Mérgük: ismeretlen.

Kapcsolódó cikkek: Giacometti és a családi kör | A nap kritikája (Rózsa): A Kovács Ákos-emléktárlat | A nap kritikája (Rózsa): Puha konstruktivizmus | Gondolatkikötő | Csiklandozó Támadásba lendült fotósok