A nyolcvanéves Habermas a közelmúltban részt vett a Pécsi Tudományegyetemen a tiszteletére rendezett konferencián. Látogatása idején interjút adott lapunknak. Beszélt arról, hogy miképp gondolkodik az unió jövőjéről, miért tartja gyávának Európa politikusait, szólt a jelenleg még nem létező európai nyilvánosságról, s arról is, hogy miért ellenezte az iraki háborút.

- Önt sokan az Európai Unió egyik szellemi atyjának tartják. Elégedett a "fiúval"?

- Az atya kifejezés erős túlzás, s azt is gyorsan ki kell jelentsem, hogy nincsenek politikai érdemeim az Európai Unió megszületésében. Csak 1989 óta lett uralkodó témámmá az unió, mivel úgy gondoltam, hogy egy európai tudat képes Németországban megóvni a nemzeti egyesítés felett érzett örömöt a nacionalista túlzásoktól. A kulturálisan és történetileg Európához tartozó országok elszakítottságán is csak az EU keretei közt lehetett túllépni. És abban a mai sokpólusú világtársadalomban, amelyben az USA még az elsőhegedűs - de már nem a mindent uraló szuperhatalom -, csak egy politikailag és gazdaságilag egyesített, külpolitikailag cselekvőképes Európa képes sokféle kultúrájának sajátosságait képviselni, és a jóléti állam társadalmi modelljét követni. Ugyanakkor Európa ma elég rossz állapotban van. A keleti bővítés ugyan nagy szerencse volt; kiemelkedő teljesítmény és mindannyiunknak hasznára válik, ám ezt a lépést a nizzai szerződéssel az akkor még tizenöt tagállamnak megfelelően elő kellett volna készítenie. Most a lisszaboni szerződésnek kell a mulasztásokat pótolnia. Ám, még ha sikerül is az unió intézményrendszerét - a 27 és rövidesen 28 tagállam szorosabb és hatékonyabb együttműködése érdekében - javítani, az unió továbbra is idegen marad a polgárok számára. Eddig ugyanis az unió a kormányok által képviselt eszme és tervezet volt. Az unió azonban túlságosan összetetté vált, hogy az egyesülési folyamatot a kormányok továbbra is a polgárok feje fölött intézzék.

Jürgen habermas

- Hogyan lehetne a polgárokat a mostaninál hatékonyabban bevonni az unió építésébe?

- A pártoknak fel kellene gyűrniük az ingujjukat, és ki kellene menniük a "piacterekre", hogy megkérdezzék az unió polgárait: milyennek szeretnék látni Európát. Meg kellene például kérdezni a polgároktól, hogy legyen-e Európának közös külpolitikája? Legyen-e közvetlenül választott elnöke? Hozzák-e összhangba a tagállamok társadalom- és gazdaságpolitikáját? Évtizedek óta tartunk európai parlamenti választásokat, de eddig egyetlen választás sem érdemelte meg az európai elnevezést. A nyugati országokban az európai választások és referendumok az emberek számára pusztán alkalmak, hogy alacsony részvételi arány mellett ismételten kifejezzék nemtetszésüket a saját politikusaiknak. Az alig tudatosul a választókban, hogy emellett még néhány embert elküldenek az unió parlamentjébe, vagy visszautasítanak egy több év közös munkájával kidolgozott európai alkotmánytervezetet. Csodálkoznék, ha Magyarországon ez másképp lenne. Európa-szerte visszatérő jelenség, hogy a pártok és a politikusok államuk minden kellemetlenségéért "Brüsszelt" hibáztatják. Vitorláikba befogják a populizmus szelét, a nemzeti gyűlölködést, ahelyett hogy a nyilvános felfogást bölcs érvekkel alakítanák. Például a Kaczinski-testvérek politikáján lehet látni Lengyelországban, hogy a nemzeti kíméletlenség homokot szórhat abba a gépezetbe, amelyet pedig éppen dolgoztatni akarnánk a közös ügyekért. Németország egészen máshogy áll a dologhoz. Nekünk, németeknek hasznos volt Európa, mert - történelmi okokból - visszafogott politikát folytattunk, és az uniós kérdésekben képesek voltunk a kompromisszumokra.

- Írt arról, hogy az unió érdekében európai nyilvánosságra van szükség. Milyennek képzeljük el ezt a nyilvánosságot?

- Az európai nyilvánosságot nem szabad az emeletes torta mintájára, hierarchikusan elgondolnunk, mint egy újabb réteget a nemzeti nyilvánosság fölött. A nyilvánosságok hálózatos összefonódására van szükség. A nemzeti újságoknak és médiáknak meg kell nyílniuk egymás felé, hogy például a németek megismerjék, milyen viták folynak ugyanazokról a témákról Budapesten, Párizsban, Varsóban vagy Londonban - és viszont. Ugyanazoknak az újságoknak és csatornáknak, amelyek ma a helyi előítéleteket és nézeteket fogalmazzák meg, szélesebb információs áramokat kell be- és kiengedniük. Olvasóikat, hallgatóikat és nézőiket bátorítaniuk kell, hogy belehelyezkedhessenek a többi uniós ország előítéleteibe és nézeteibe. Európa nemzeti kultúrái csak akkor képesek a világban gazdagságukat kibontakoztatni, ha egymással szemben nem bornírt módon bezárkóznak, hanem egymás különösségét kölcsönösen figyelembe veszik. Még csak nem is kell egymást kedvelni, elég tisztelniük egymást.

- Gyakran hangsúlyozta a média fontosságát a társadalomban, és mindig hozzátette, hogy a bulvársajtó katyvaszos eledele nem segít az embereknek a tisztánlátásban. Az önmagát mértékadónak hirdető közéleti és a közszolgálati médiára viszont a kormányok, a pártok és a gazdasági érdekkörök igyekeznek nyomást gyakorolni, így időnként az általuk mutatott kép is homályos.

- A nyugati demokratikus országokban a legutóbbi időkig nagy újságokkal rendelkeztünk, amelyek, bár meghatározott politikai vonalat képviseltek, de a szerkesztőség függetlenül dolgozott. Feltételezem, hogy a Népszabadság is ebbe a kategóriába tartozik. De az olyan személyiségek haszonérdekű nyomása alatt, mint a médiamogul Murdock vagy a televíziós vállalkozó Berlusconi - aki ráadásul a gazdasági hatalmából politikai hatalmat épített -, a helyzet sok országban, főként az USA-ban, Nagy-Britanniában és Olaszországban drasztikusan megváltozott. A klasszikus sajtónak mostanában számos gonddal kell szembenéznie, így a hirdetési bevételek erőteljes csökkenésével, az internet konkurenciájával, a megváltozott olvasási szokásokkal. A fentiek miatt a minőségi újságírás befolyása gyengül, s így kiszárad a nyilvánosság egyik nélkülözhetetlen vitázó-éltető eleme. Ezzel veszélybe kerül a felvilágosult demokratikus akaratképzés. Ebben a helyzetben korábban azt javasoltam, hogy gondolkozzunk el alapítványi vagy nyilvános jogi modelleken, amelyek lehetővé teszik a klasszikus sajtó adóból vagy befizetésekből történő támogatását.

- A közelmúltban a Die Zeitnek nyilatkozva megosztotta velünk azt az aggodalmát, hogy a gazdasági válság elsősorban a társadalom legvédtelenebb rétegeit sújtja. Mit lehet tenni azért, hogy ez ne így legyen?

- A baj az, hogy a bankok zsarolni tudják a kormányokat, mondván, ha nem kapnak állami segítséget, akkor az egész pénzügyi rendszer összeomlik, s annak végképp a kisember lesz a vesztese. Ez egyébként igaz is, s ezért a kormányok mindenütt az adófizetők pénzén mentik meg a bankokat. Így viszont félő, hogy a bankok nem fognak tanulni a krízisből, hisz ha buknak, mindig számíthatnak az államra. Ezért globálisan kellene meghatározni a bankok tőkeképzési és kockázatvállalási szabályait, emellett egy nemzetközi szervezetnek kell majd felügyelnie, hogy betartják-e ezeket. Mindamellett óvok attól mindenkit, hogy a bankokból bűnbakot csináljunk a válság miatt. A bankok nem szakíthatók ki a társadalomból, az ő hibás rizikóvállalásuk egy hibás társadalmi mentalitás eredménye.

- Az iraki háború kezdetén ellenezte az intervenciót. Ebben változott-e a véleménye? Lát-e esélyt Irak és Afganisztán pacifikálására?

- Irakból talán még ép bőrrel kijutnak az amerikaiak, anélkül, hogy katasztrófákat hagynának maguk mögött. Afganisztánban viszont a siker attól függ, hogy Pakisztánban stabilizálódnak-e a viszonyok.

Mellesleg miért kellene megváltoztatnom a véleményemet az intervencióról?! A Bush-kormány szeptember 11. után három megbocsáthatatlan hibát követett el. Először is kiadta a "terrorizmus elleni háború" jelszavát. De háborúkat csak államok ellen lehet vívni, a decentralizált terror viszont nem számolható fel hagyományos háborús eszközökkel, a terroristák elleni harc a titkosszolgálatok dolga, a pénz- és kommunikációfolyamok ellenőrzésének kérdése, továbbá a rendőrségé és a bűnüldözésé, szükség esetén a speciális gyors beavatkozó egységeké. Másodszor az amerikai kormány a saját népét és a világot hamis adatokkal becsapta, manipulálta, és az amerikai sajtó nem volt képes ezt a félrevezetést feltárni. Harmadszor Bush egy, a népek jogával szembemenő invázióval és a kínzás engedélyezésével súlyos kárt okozott a Nyugat hitelességének. Ezekben a pontokban mindenki egyetért. A terror elleni harc hosszú távon csak akkor nyerhető meg, ha a terror okai ellen küzdünk. Nem árt az sem, ha Európa önkritikus, és nem feledi el, hogy a mai terror társadalmi és gazdasági gyökerei mélyen visszanyúlnak a gyarmatosítás történetébe.