A darab minden pillanatában ott van a változás, az eszelősség hideglelősen természetes
Szabó Bernadett Mint elmondta, a Trafóban esztendőkig úgy ítélték meg, munkája "túl kísérletező a magyar közönségnek". Az ürességtől kongó műintézmény előterében árválkodva olybá tűnt, az alkotó eredménnyel beszélte le önmagáról a nagyérdeműt, majd a jegyemre pillantva sebtiben kiderült, elnéztem a kezdés időpontját.

A fekete térben két, fehér ruhás alak hason fekve minimálmozgást végez, aggodalmat keltően hosszú percekig. Közben lírai dallam szól, majd mintha elakadna, ugrana a karcolt lemez. Eszter Salamon és Christine de Smedt (a kitűnő belga Les Ballets C. de la B. tagja) ólomlassúsággal emelkedik föl állóhelyzetbe. Mindaz, amit a roncsolt kollázsra, majd pedig néma csendben elénk tárnak, leginkább töredezett mozgástanulmánynak nevezhető.

Akit megriaszt, sőt menekülésre késztet e meditatív - ám korántsem szellemtelen - testgyakorlatozás, gyaníthatóan nem látta a tajvani Cloud Gate Dance vizesblokkos, picsogó Moon Waterét. Az idomított, végeláthatatlan, konzumszépelgő tajcsizást Bachra, kifundált pancsolással. Mely világszerte ünnepelt alvásserkentővel ellentétben Salamon opusa meghökkentően vonzotta a tekintetet. Komótossága fölpiszkálta, ébren tartotta kíváncsiságomat; nem azon merengtem, mi is van otthon a hűtőben.

A repetitív mozgást végző nők, akár ikrek volnának: hajuk arcukba lóg, szemet szúr a hasonlóság. Merő káprázat. Nagyjából harminc perc elteltével mintha ipari áramot vezetnének beléjük; veszettül rázkódnak. Ilyesmi látványt mások stroboszkóppal idéznek elő. Amint az egy tombolási epizódot követő éles tempó- és ritmusváltás (filmszerű lassított felvétel) is technikai trükknek tűnhet: a fölpörgött, magukat hergelő, szélütés közeli fehérnépekben fárad a tartós elem, vagy merül az akku. Holott..., csak most kezdődik a tánc. A páros valószerűtlenül magas fordulatszámra kapcsol.

Grimaszolnak: félkegyelműnek tűnnek, hirtelen új/más értelmet nyer a fehér (egyen)ruha. Nyüszítenek, beénekelnek, ordítanak, tükörképükkel, saját démonaikkal viaskodnak. A becketti clownok hamarosan élő számítógépes játékfigurákká alakulnak: harcos kung-fu amazonok, majd pedig zombik, Darth Vader légzéstechnikájával elegyített mutánshangon. Ott találjuk magunkat egy tébolyda gumiszobájában, hogy aztán huszárvágással érjen véget a lidércnyomás - olyan váratlanul, ahogyan elkezdődött, amikor az őrület beütött, mint a ménkő.

A remekül fölépített-szerkesztett, egyórás darab nem a meglepetéskényszerre alapoz: minden pillanatában ott van a változás, az eszelősség hideglelősen természetes. A két valódi személyiség fölényes testbirtoklása, előadói képessége, magnetikus jelenléte rabul ejtő. Metamorfózisfüzérük mentes minden modorosságtól. Produkciójuk többek között azért/attól megrendítő, mert az abszurditása tárgyilagosan hétköznapi. Eszter Salamon egyáltalában nem földönkívüli; nagyon is tudja, mi az emberi, mi az ördögi, és semmi nem korlátozza abban, hogy ezt megmutassa. Kalandos volt tévelyegni diabolikus út- és észvesztőjében. Jó, hogy (végre) haza-, de főképp megérkezett.

(Eszter Salamon: Dance #1 / Driftworks - Trafó)

Kapcsolódó cikkek: A nap kritikája (Zappe): A templom nem színház | A nap kritikája (Horeczky): Kontakthiba | A nap kritikája (Rózsa): A szépmesterségek folytatása | A nap kritikája (Horeczky): Nagyon kínos dolgok | A nap kritikája: A dolgok elsődleges jelentése