1950-ben itt, az alattunk tekergő utakon hozta át a hegyeken egy hordár az amputált kéz- és lábujjaitól szenvedő, lázas beteg francia hegymászót, Maurice Herzogot a fővárosba. Katmandu addig hermetikusan elzárt térség volt, abban az évben nyitották meg az ország kapuit a világ előtt. Három autó szelte a város utcáit: ezek mindegyikét hordárok tucatjai hozták át kínkeservvel a hegyeken. A nyitás utáni első idegenek a hegymászók voltak, akik több évtizede tekintgettek át sóhajtozva a szomszédos Indiából és Tibetből a világ 10 legmagasabb hegyéből nyolcnak otthont adó, elzárt, középkori királyság területére. A franciáké volt az első sikeres expedíció, amely meghódított egy nyolcezrest: legendás, ám ritkán megénekelt hőstette a hegymászásnak.
Gyalog, harminc hordárral vágtak át az ország maláriával fertőzött déli mocsárvidékén, a betegségre immúnis tharu nép földjén, majd a nepáliak által „dombságnak” nevezett, 1500 és 3500 méter közötti Mahabaharát-hegységen, míg el nem érték a hatalmas Annapurna-masszív lábát, hogy megkíséreljék valamelyik nyolcezres csúcs, a Dhaulagiri, vagy az Annapurna I–II megtámadását. Középkori ostrom volt ez. Az indiai katonaság használhatatlannak bizonyuló, kilométereket tévedő, vagy völgyeket-folyókat nagyvonalúan elhagyó térképeit hamarosan el kellett dobniuk, csak magukra hagyatkozhattak. Felderítőegységeket küldtek szét a szélrózsa minden irányába megtalálni a lehetséges utat.
Összekötő tisztjük, az örökletes miniszterelnöki posztot betöltő Rana család egyik tagja, G. B. Rana pecsétes tekercsen, szankszrit nyelven hozta a nagy maharadzsa, Nepál királya engedélyét. Egy hordár csak az ezüstöt vitte: a hegyekben a bankó ismeretlen fogalom volt. Állandóan foglalkozniuk kellett az ételutánpótlással, a nem várt nehézségek miatt az idő is sürgette őket: a monszun beállta előtt kellett felérni a csúcsra. Az All India Rádió külön a francia expedíciónak szóló bulletinje szólt minden nap délután ötkor és látta el őket meteorológiai információval, de az adást nem tudták befogni. Az ország keményen ellenállt az új hódítóknak.
Kinyitom a szemem és a képernyőn látom, hogy 3000 méterre ereszkedtünk már: necces lesz a dolog. Aztán az egyik körből továbbvágunk északnak és pillanatok alatt a hegyek felett vagyunk. Remélem, jó a pilóta: itt szinte minden évben előfordul, hogy egy-egy kis, légcsavaros repülő balesetet szenved. A nemzetközi légitársaságok a legtapasztaltabb pilótáikat vetik be: Katmandu a világ legveszélyesebb nemzetközi repülőtere. A földön látomás fogad. Busz kanyarodik ki a város felé. Napégette arcot látok, ahogy nagy szomorúan tekint ki az ablakon. A serpák most térnek vissza az Everest alaptáborból, ahol pár nappal korábban felfüggesztették az idei első mászószezont. Néha elég egy pillanat ahhoz, hogy egy dolog mélyére hatoljunk.
Az április 16-i lavina, amely 16 serpa életét követelte, eddig távoli valóság volt. Most mégis ezzel a képpel hajtok ki az eső áztatta városba. Igaz: valaminek változnia kellett, mindez nem mehetett ugyanúgy tovább. A lavinában csak serpák haltak meg, fehér ember egy sem. A legtöbb gazdag, fizető vendégek mászását előkészítő serpa volt, a többi a Khumbu-jégzuhatagot kötelekkel és létrákkal biztosító specialista. A családoknak elsőre 400 dollárt ajánlott fel a kormány kompenzáció gyanánt (később ezt megtízszerezték), ami roppant módon felbőszítette őket. Egy fizető amatőr hegymászó legkevesebb 50 000 dollárt penget ki az Everesten, ahol nem ritkán a serpák „tolják fel”: viszik minden felszerlését, törik az utat, köteleket feszítenek ki.
Valami nagyon elromlott. Kiváltható lett a veszély, a kockázatot a serpákra tolták át, akiket potom pénzért vásárolnak meg. Az Everest a gazdagok és a hírnévre vágyók játszótere lett, jellemzően kínai és egyesült államokbeli újkori kalandoroké. Két éve egy 13 éves amerikai fiú ért fel a csúcsra és lett ezzel a legfiatalabb Everest-hódító. Nevét azért nem említem, mert a hegymászás ezen formájában nincs sok heroizmus. A serpák mindent megtesznek azért, hogy a kliens sikeres mászása után járó bónuszt megkapják – családjaik jóléte függ tőle. Közben valódi dugók alakulnak ki a hegyen, az expedíciók egymással versengenek: mindenáron fel, alázat nélkül.
Mindez roppant veszélyeket rejt magában és komoly feszültségekhez vezet. Egy amerikai mászónőnek két éve egy másik expedíció serpája csak úgy volt hajlandó életmentő oxigént adni, ha kicsengetnek neki 400 dollárt. Erre ő a serpákat „Everest-maffiának” titulálta. A serpák a tragédia után pár nappal úgy döntöttek, felfüggesztik az idei tavaszi, a hegy történetének máris egyik legvéresebb mászószezonját. (A második szezon ősszel van.) Új alapokra szeretnék helyezni az egészet... vagy a régiekre. Mert kezdetben nem erről szólt a történet.
Herzogék két hetet töltöttek el csak azzal, hogy körbevizsgálják a Dhaulagirit, közben a Mont Blanc-nál is jóval magasabb hágókon keltek át, hogy aztán úgy döntsenek: lehetetlen a vállalkozás. Az egyik Annapurna-csúcs felé kell fordulni. Herzog már ekkor felfigyelt a kis serpákra, arra,milyen gyorsan tanulnak, milyen erősek, fürgék. A serpák egy része itt tanulta a technikákat: jégcsákány, hágóvas. Elit klub volt ez, alig maroknyi taggal. Három évvel később Tenzing Norgay csak azért lehetett a brit Csomolungma-expedíció tagja, mert a Kancsendzöngán egy évvel korábban előtte meghalt hat mászóserpa. Herzog és társai ekkor döbbentek rá: ez nem az Alpok, a magányos mászások Mekkája, itt csapatmunka kell, ostromszerű támadás. És serpák nélkül nem megy.
Herzog könyve, az 1951-ben megjelent Annapurna egyik erőssége az, hogy a szerző nem fogja vissza magát az érzelmek leírásánál. Így vele együtt nézzük dobogó szívvel, ahogy Futarkay serpa életében először átkel jégcsákányával egy jégzuhatagon, vagy tekintünk Sarki serpa okos szemébe, aki rögtön megérti, hogy az expedíció sikere rajta áll vagy bukik. 36 óra alatt, szinte pihenő nélkül viszi a hírt hágókon át a főtáborba: Szedelőzködés! Indul a csúcstámadás! Talán az alázat a kulcs. Az, ahogyan ezek a férfiak a hegyre tekintettek, ahogyan fel sem merült köztük az alá- vagy a fölérendeltség gondolata. Három évvel később Tenzing Norgay és Edmund Hillary nem árulták el a világnak, melyikük lépett fel először az Everest tetejére. A tetőn együtt lengett a brit és a nepáli zászló.
Minden tisztelettel értve: van a serpákban valami hobbitszerű. Aprók, erősek, egyszerűek, a földből élnek, esetükben a derű mindig a felszín közelében van. Még a lábuk is megvan hozzá: a Nepál hegyeit lakó tamangoknak és az Everest-vidéki serpáknak szétterjedő, vaskos, testükhöz képest hatalmas lábuk van, szétálló lábujjakkal. Mezítláb így sokkal egyszerűbb a haladás a sziklákon: a láb szépen körbefogja a legormótlanabb felületű követ is.Hatalmas szívük van, a végsőkig hűségesek, és ők is képesek hősies csodákra. A serpák valójában a globalizációnak köszönhetik itteni letelepedésüket. Csak körülbelül négyszáz éve vándoroltak be Tibetből, és az akkoriban ide érkező burgonya tette lehetővé azt, hogy a Himalája déli lejtőit benépesítsék.
Azaz a burgonya, és fő haszonállatuk, a jak. A jak az egyetlen állat a világon, amelyet nem lehet 2000 méter magasság alá vinni: ödémát kap és meghal – serpa nyelven a „síksági láz” viszi el. A nepáli hegyek lakói irdatlanul erősek: évszázadok óta gyalog, akár nyolcvankilós csomagokban visznek fel minden szükségeset lentről, a völgyekből. Genetikai kísérletek bizonyítják, hogy páratlanul alkalmazkodtak a magashegyi körülményekhez. Több vörösvértestjük van, tüdőkapacitásuk is relatíve nagyobb, rövidebb végtagjaik okán pedig a szívnek kisebb távolságra kell pumpálnia a vért, amitől jobban bírják a hideget.
Persze ott van bennük a tisztánlátás, amivel a tragédiákkal, mint a lemenő nappal, szembe tudnak nézni. Az élet a hegyekben kegyetlen. Innen, Nepál völgyeiből származnak a világ legismertebb és legrettegettebb zsoldosai, a gurkhák. A britek megpróbálták a XIX. század közepén Nepált is igájuk alá vonni, de kudarcot vallottak. A világhódítókat azonban annyira lenyűgözte a nepáli hadsereg elszántsága, harcolni tudása, szívóssága és hősiessége, hogy – a brit birodalom történetében először és utoljára – zsoldoshadsereget verbuváltak közülük. A gurkha dandár a mai napig a britek legerősebb fegyvere, a legnehezebb helyzetekben vetik be.
Egy dokumentumfilmben a helyi gurkhák fiatal brit parancsnokával készítettem interjút, aki elmondta: kezdettől lenyűgözte az a jókedv, ami állandóan árad katonáiból. Láttam vele később egy másik dokumentumfilmet: táncolt is velük, a nepáliak furcsa, rángómozdulatokkal, körözve, a kezeket fenntartva és flamencó-szerűen fordítják ki és be kezüket minden versszak végét díszítő e-hej! e-hej! kontrára le-fel guggolva.Mégis, ők azok, akik a falklandi háborúban az éj leple alatt lopakodtak az argentin őrszemekhez és vágták el némán torkukat a kukrival, az erre kiválóan alkalmas nagy, tört élű, a vért elvezető csatornával ellátott késükkel.
Két éve egy gurkha megkapta a Viktória-keresztet amiért egymaga 18 tálibot vert vissza egy afganisztáni bázison: amikor elfogyott a tölténye, puskatussal harcolt tovább, míg a támadók meg nem hátráltak. Mégis, mintha állandóan, mindennek ellenére mindenen nevetnének. Kacagnak. A humor ott bujkál bennük, kitörésre készen. Kirkpatrick kapitány, aki az egyik első nyugatiként érkezett Katmanduba a XIX. században, leírja, hogy a nepáliak egyedüliek Ázsiában azzal, hogy magukon is képesek nevetni. Herzogék végig el voltak vágva a világtól. Csak két hónap elteltével kaptak híreket otthonól: a futárok ekkora értek ide leveleikkel Indiából. Néha működött a rádiójuk, de általában nem.
Május közepén találták meg az Annapurna északi oldalán az egyetlen lehetséges utat. Herzog ekkor felajánlja a serpáknak, hogy menjenek velük fel a csúcsra, azok azonban tiszteletteljesen, szerényen inkább lemennek a hegyről. „Milyen furcsán működött az elméjük” – mélázik el Herzog. „Itt volt ez a nép: legendásak a megbízhatóságukról és odaadásukról, akik szinte biztosan élveztek magas hegyekre felmászni; és mégis, amikor munkájuk gyümölcsét learathatták volna, visszafordulnak.” Végül Herzog és Louis Lachenal indult neki a csúcsnak. Herzog már a könyv bevezetőjében leírta azt a szabadságot, azt a misztikus érzést, amelyet a lét határán átélt,míg teste szinte tőle függetlenül küzdötte magát felfelé a hegyen.
A visszaúton viharba keveredtek és egy jégbarlangban töltötték az éjszakát: ekkor már napok óta alig aludtak, szinte semmit nem ettek; lábukon és Herzog kezén a fagyás biztos jelei mutatkoztak.A kínkeserves éjszaka után még kínkeservesebb ereszkedés indul meg: Herzog kezén a hús ekkor már cafatokban lóg, késő délutánra a végkimerülés szélére jut: az olvasó együtt figyeli vele, hogyan hagyja el testét lassan-lassan a lélek. Hatalmas szerencse folytán egyik mászótársuk, Schatz ekkor talált rájuk. Megmenekültek. A táborban a serpák már várják őket. Herzog szavai megindítóak: „Hogy nevezheti bárki is e népséget »primitívnek«, vagy állíthatja azt róluk, hogy az életük keménysége kiölt belőlük minden együttérzést?
A serpák odarohantak hozzám, letették zsákjaikat, sietve kicsavarozták vizeskulacsukat. Futarkaj lassan leeresztette szemét a kezemre és újra felemelte, szinte mint aki szégyelli magát. Végtelen szomorúsággal suttogta: »Szegény Bara szahib. Ah...«” A visszavonulás fájdalmas, kimerítő és kétségbeesett volt. A két sebesült leírhatatlanul fájdalmas procedúrákon ment át: Oudot doktor, a kiváló sebész injekciókkal kezelte elfagyott végtagjaikat. Volt, hogy több mint egy órán át kereste a vénát, ami keserves kínokat jelentett nekik – ennél jobban csak az fájt, amikor az injekció hatni kezdett.
„Itt az All India Rádió, Delhi hívja a 60.48-at. A francia Nepál-expedíció számára készült külön hírösszefoglalót hallanak” – mondta a bemondó június 5-én délután ötkor. Ekkor sikerült először befogniuk az adót, de rossz hírek következtek. A monszun megérkezett Kalkutta felől. Ez tovább lehetetlenítette szomorú helyzetüket. Egy-egy hordár vitte hátán a két sebesültet, szédítően meredek és csúszós utakon, zúgó folyók felett. Köztük volt egy átkelés négy összekötözött, csúszós rönkön, a centiről centire haladó Sarki serpa hátán. A „híd” alatt alig harminc centivel őrjöngött a megduzzadt folyó. Nem állhattak meg, másnap reggelre elvitte volna teljes egészében a tákolmányt.
Később hordágyat kaptak, de kapaszkodniuk kellett gyakran, ami a két fájdalomtól és láztól kimerült sebesült számára maga volt a pokol: egy-egy ilyen nap után kínkeservesen zokogtak. Herzog a maga bátorságával írja le, hogy volt többször is képes feladni életét, boldogan, itt, a hegyek között, és milyen végtelenül sokat jelentett számára társai és a serpák odaadása: újfent felébresztette benne az élni akarást. A serpák lejjebb, ahol már bőven nőttek virágok, amikor csak a lehetőség engedte, virágkoszorúkat fektettek a térdére, egy pillanatra sem hagyták egyedül, etették, „anyaként gondoskodtak” róla. Aztán, a síkságra érve kezdődött az elkerülhetetlen amputációk hosszú sora.
„Egyik nap Oudot egy bennszülöttházban operált, a másikon az út mentén az elkerülhetetlen porban; néha a vízben álló rizsföldek mellett, a nedvesség és a piócák ellenére; vagy újfent egy rizsföld közepén, az esőben annak az esernyőnek a bizonytalan árnyékában, amelyet G. B. Rana tisztiszolgája remegő kézzel próbált tartani.” Szinte elviselhetetlen, lenyűgöző olvasmány az Annapurna. Dolgunkat könnyítendő, Herzog sok komikus jelenetet ír le, amelyek legtöbbször a vidám serpákhoz kötődnek. A síkságon a kulik, a hordárok sorra szökdöstek meg, fittyet hányva az öszszekötő tisztre – olyan messze van a főváros, hogy itt semmi hatalma nem volt. Ez egy ilyen ország, ahol a struktúra nem létező fogalom.
„...a serpák kiszúrtak egy halászt aki hazafelé tartott lassan tele hálójával bandukolva előttünk. Adzsíba oldalba bökte Futarkajt és Sarkit, kezébe vett egy husángot és lopakodva haladt előre. Volt egy kis dulakodás: odalett a teli háló, a horgászzsinór és a felszereléssel teli tarisznyái, és másodpercek múlva ott találta magát a hordágyam jobb oldali elején, ...újdonsült barátaival lépést tartva. Szerencsétlen halász! A serpák lágyítottak hangnemükön és elmondták neki, hogy csak Tansingig kell jönnie, de hogy ezért egy szép kis summa üti markát... A halász sírt, könyörgött, és ha nem akadályozzák meg benne, térdre esett volna.”
A búcsú pillanata megható. A serpák egyenként odamentek hozzá, és homlokukat tiszteletük jeléül a ruhájához érintették. Katmanduban az ember együtt várakozik Reinhold Messnerrel a pirosnál. Valódi hegymászó Mekka, de apró világ ez. Legalább öt serpával beszéltem, akinek családtagja, kollégája veszett oda vagy sebesült meg az idei tragédiában. A legtöbben már csak ezért is egyetértenek a mászásstoppal. Az idei szezonban két női mászó maradt fent a hegyen, az Everest-maffia ellen kikelő amerikai, és egy kínai üzletasszony. Utóbbi egyenesen átrepült a Khumbu-jégzuhatag felett. Hol van Herzogék alázata?
Egy európai hírű mászó mesélte, hogy akkor ébredt rá, milyen felesleges a rekordhajhászás, amikor egy serpa felvitte a hegytetőre és körbemutatva azt mondta: minden, amiért érdemes élni és mászni, ott van lent. A feleséged, a gyerekeid, akiknek továbbadod a tudásodat, ez a legfontosabb feladat az életben. „Addig csak másztam, másztam, de aztán rájöttem, hogy magát az utat is élvezzem. Úgysem leszek első már semmiben. Ki lehet találni új rekordokat és neki lehet futni, de minek?” A nepáli fővárosban a drágakövektől csöpögő királyi udvar fogadta Herzogot, aki megkapta az ország legnagyobb kitüntetését, a Gurkhák Arany Rendjét.
A könyv utolsó bekezdése legendássá vált: „Számunkra a hegyek természetes életterünket jelentették, ahol az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyozva ráleltünk arra a szabadságra, amely után vakon kutattunk, és amely elengedhetetlen számunkra, mint a napi kenyér. A hegyek felfedték előttünk szépségüket, és mi a gyermek egyszerűségével imádtuk, a szerzetes az isteni előtti hódolatával becsültük őket. Annapurna, amelyhez üres kézzel érkeztünk, olyan kincs lett, amelyből életünk végéig élni fogunk. E felismeréssel fordul a lap: egy új élet kezdődik.” Az ember életében persze vannak más Annapurnák is.
Katmandu, 2014. június
Maurice Herzog: elsőként 8 km fölött
Herzog és társa, Louis Lachanel jutott fel elsőként egy 8000 méter fölötti hegycsúcsra. Az 1950-es Annapurna I. expedícióról szóló könyv bestseller lett, több mint 11 millió példányt adtak el belőle. Később több állítását cáfolták, de ez nem von le semmit a mászók hősiességéből. Herzogot 2012-ben, 93 éves korában, álmában érte a halál.
