A magyar választópolgárok egy része többnyire érzelmi okokból nem nézte jó szemmel az egykori háborús pártból, a Szerb Radikális Pártból kivált Szerb Haladó Párttal való kiegyezést, a demokratikus vajdasági szerb közvélemény pedig köpönyegforgatással vádolta a VMSZ-t. Mindez azonban pragmatikus pártpolitikai kényszerpályának tűnt, csupán az okozott gondot, hogy a magyar közösségre rokonszenvvel tekintő többségi polgárokban is felébredt a gyanakvás, főleg azért, mert a jelenlegi köztársasági kormánykoalíció, amelynek a VMSZ is tagja, nem teljesíti alkotmányos kötelezettségét a Vajdaság iránt.
A pragmatikus kényszerpálya pártszempontból elfogadható lenne, ha a kisebbségi szavazópolgárok is a pártlogika szerint gondolkodnának. Azonban nem ez történik. Most ugyanazokat támogatjuk, mondogatták sokan, akiktől a kilencvenes években a pofonokat kaptuk, és útravalóul szendvicseket kínálgattak, csakhogy mielőbb távozzunk az országból. Az igazi gondok csak ezután kezdődtek. Közvetlenül a választások előtt az eddig egységesnek tűnő VMSZ-en belül drámai pártszakadásra került sor: a VMSZ-tagok egy része Magyar Mozgalom néven civil szervezetet alakított, majd elkezdődött a párton belüli nagy tisztogatás, amelynek a végét nehéz előre látni.
|
Pásztor István, a VMSZ elnöke azzal vádolta meg kritikusait, hogy verik a „ballib" tamtamot
M. Schmidt János / Archív |
A konfliktus eszmei alapjai bizonytalanok. Pásztor István, a VMSZ aktuális elnöke azzal vádolta meg kritikusait, hogy verik a „ballib" tamtamot. Részrehajló kijelentésével nyilvánvalóan a budapesti politikai páholy támogatását akarta biztosítani, miközben az MM dokumentumai arról tanúskodnak, hogy ez a szervezet is a jobbközépen keresi a helyét.
A vajdasági magyar helyzetet bonyolította, hogy a jobboldalon zajló konfliktussal párhuzamosan a fiatalok egy csoportja (nem tartoznak a Magyar Mozgalomhoz) szintén kifogásolta a VMSZ politikáját, mondván, hogy a párt bürokratizálódott, eltávolodott a közösségtől.
Ezt a csoportot sem jellemzi a határozott világnézeti attitűd, hanem a fiatal kisebbségi nemzedék hiányérzetét fogalmazza meg. Nem a pártállamban szocializálódó, úgy is mondhatnám, múlt nélküli nemzedékről van szó. Ebben különbözik a „jugoszféra" fiatal nemzedékétől: a legfiatalabb horvát, bosnyák, szerb értelmiségiek, írók és művészek valamilyen formában kötődnek a soha sem létezett nacionalista „aranykorhoz" vagy '68-hoz, vagyis azokhoz a modern értékekhez, amelyeket a hatvanas évektől kezdve fogalmaztak meg a baloldali ellenzékiek. A vajdasági múlt nélküli nemzedékeknek (egyelőre) nincs ilyen viszonyítási alapjuk, ami azt sugallja, hogy a kisebbségben minden politikai fordulat után újrakezdődik a történelem. A Második Nyilvánosság néven aktivizálódott fiatalok amolyan előőrsnek számítanak, hiszen egyelőre nincs fórumuk, ezért főleg a közösségi oldalakon fejtik ki véleményüket. A nyilvános fórumokkal rendelkező fiatal művészek és írók magukra hagyták a fiatal civil lázadókat.
Ellentétek léteznek, a különbségek nem kiforrott értékrendek alapján fogalmazódtak meg. Ezért az a látszat alakult ki, hogy a vajdasági konfliktusok csupán személyes leszámolást vagy puszta hatalmi harcot rejtenek. Nyilvánvaló azonban, hogy a jelenlegi viszályok gyökere mélyebb, és a vajdasági magyar közösség állapotában ismerhető fel.
Miről van szó?
A vajdasági magyar kisebbség példamutató hősiességgel állta a sarat a baljós kilencvenes években, noha szép számmal települt át Magyarországra, bár akkor úgy tűnt, az áttelepültek közül sokan visszatérnek. Ebben az időszakban fogalmazódott meg a szülőföldre való visszatérés naiv, de szép és biztató gondolata. A drámai helyzetben tehát élt a remény. A Milosevics-időszak szerb nacionalizmusa erősítette a magyar közösség egységét, leplezte a meglevő érdekellentéteket és különbségeket. A veszély homogenizálta a közösséget. Az anyaországba vetett bizalom töretlen és naiv volt, mivel a magyarországi pártpolitika nem osztotta meg a vajdasági magyar kisebbséget.
A magyar választópolgárok igen nagy számban járultak az urnák elé a célból, hogy a magyar pártra szavazzanak.
Milosevics bukása után enyhült a válsághelyzet, minek következében felszínre kerülhettek a meglevő és valóságos ellentmondások is, 2010 után pedig az anyaországi pártharcok elmélyítették a kisebbségen belüli sáncokat. Előzőleg volt egy hallgatólagos egyetértés a nemzeti kérdésben.
Magyarnak számított mindaz, aki vállalta magyar identitását. 2010 után azonban nemcsak az merült fel, hogy ki a magyar, hanem az is, hogy ki a „magyarabb". Az etnikailag összetett térségben ez nemcsak zűrzavart, felesleges bizalmatlanságot, félreértéseket szült, hanem megosztotta a közösséget. A helyzetet csak még jobban bonyolította, hogy a kisebbségi párt belépett a kifejezetten nemzeti elkötelezettségű szerbiai pártok alkotta hatalomba. Ugyanakkor a szerbiai piacgazdaság erősödésével kisebbségen belül is elmélyültek a szociális különbségek. A közösség egyszeriben megosztott lett, de hiányzott a kritikus tömeg, amely ezeket a differenciákat politikailag artikulálta volna. Így született meg a „csonka többpártrendszer", vagyis a többpártrendszer szimulálása. A bomladozó egység látszatát nemzeti szólamokkal kellett őrizni, ezek vonzóak voltak, viszont kiderült, hogy a csonka többpártrendszer képtelen mozgósítani a kisebbségi polgárokat. A Magyarországgal egyre javuló viszony és az EU-ba való belépési szándék függvényében a magyar kisebbségi párt, a VMSZ egyre kedvesebb „menyasszony" lett, akkor is „megkérték a kezét" és bevették a koalícióba, amikor már nem volt a mérleg nyelve.
A gyűlöletbeszéd mérséklődött. A kisebbségi állapot megváltozott, ám a kisebbségi politikai élet szerkezete továbbra is azt a formát őrizte, amely a milosevicsi időszakban született meg.
A párt képes volt új szervezeti formákkal gazdagodni. A néma többség úgy találta, úgysem lehet változtatni, ezért passzivizálódott. Egyre kevesebb kisebbségi polgár járult az urnák elé, úgyhogy a legutóbbi nemzeti tanácsi választáson
a kisebbségnek csupán egyharmada vett részt.
A politikai helyzet javult, ám a kisebbégben egyre inkább eluralkodott a rezignáció. Ezt domborította ki a 2010 után felerősödő kisebbségi exodus. A kettős állampolgárság bevezetését követően főleg a fiatalok és a szakemberek távoztak tömegesen – immár nem Magyarországra, hanem (schengeni útlevéllel) a nyugat-európai országokba. Ma már nemcsak azok távoznak, akik munkahely nélkül maradtak, hanem azok is, akiknek a munkájára szükség lenne. A távozás leggyakoribb oka nem a kisebbségi jogfosztás vagy az üldöztetés, hanem a perspektíva hiánya. Ez a kisebbségre nézve végzetes lehet.
A jelenlegi exodus tartósnak ígérkezik, ami azt is jelenti, hogy vészesen csökken a kisebbségi pártra leadott szavazatok száma. Mindez zavart idéz elő a politikai elitben. A kisebbség lélekszámának gyorsuló fogyása traumatizálja a politikai elitet. Valamiben nekik is változniuk kellene, azonban fogalmuk sincs, miben. Az anyaországi pártretorika ebben nem tud segíteni, a magyarországi viszonyokat nem lehet átültetni a kisebbség világába. A kisebbségi párt által szigorúan ellenőrzött nyilvános terekben nincs dialógus, párbeszéd és kritika, ennek következtében nem is lehet kutatni az új lehetőségeket, a megváltozott körülményeknek megfelelő új formákat. Szerbia változott, vele együtt a kisebbségi közösség is, ám a kisebbségi párt nem tudott megújulni, ennélfogva a közösség atomizálódik, fragmentálódik, a kisebbségi polgárok pedig kivándorolnak vagy kivonulnak a közéletből.
A pártszakadás ennek a válsághelyzetnek a paradigmája. Miközben mindenki az egységre hivatkozik, a megoszlás egyre égbekiáltóbb. Ez nem az egyik vagy a másik csoport „egységbontó szenvedélyén" múlik, hanem azon, hogy a politikai elitek és pártok nem találtak választ az új kihívásokra.
