Túl a csúcson: Le Pen elhagyja a politikát
Jellemző az FN – és személyesen Jean-Marie Le Pen – jelentőségének csökkenésére, hogy a hír bejelentése nem váltott ki különösebb sajtóvisszhangot Franciaországban. Nicolas Sarkozy színre lépése – és különösen a 2007-es választások óta – többé-kevésbé köztudott, hogy a francia szélsőjobboldal egy fejezete mindenképpen véget ért.
Azonban ez a fejezet nem volt sem rövid, sem jelentőség nélküli: három évtizeden keresztül Le Pen – az ilyen típusú szervezetekre oly jellemzően – egyszemélyben testesítette meg a francia szélsőjobboldalt, mely a francia politikai élet egyik fontos tényezőjévé vált. Le Pen legnagyobb politikai tette minden bizonnyal az volt, hogy a hetvenes évek második felében egyesítette és modernizálta az ezer felé húzó francia szélsőjobboldalt. A korábban tradicionalista, Vichy-hívő, kolonialista szélsőjobboldat Le Pen tette modern jelenséggé, ebben a kulcsötlet mindenképpen a bevándorlók célkeresztbe állítása volt. A nyolcvanas-kilencvenes évek szélsőjobboldali választási sikerei (amelyek 10-15 százalék között mozogtak) annak a tematikának voltak köszönhetőek, hogy Le Pen összefüggést keresett – és a saját logikájában talált – a bevándorlás, a közbiztonság romlása és a munkanélküliség között.
Ma már látszik, hogy – ahogy a politikában lenni szokott – a döntő csapást Le Pen a csúcson kapta meg: 2002-ben, mikor emlékezetes módon legyőzte a szocialista jelöltet és bejutott az elnökválasztás második fordulójába (17 százalékot és majd öt millió szavzatot szerezve), ahol azonban a „republikánus egységfront” természetesen megakadályozta a megválasztását. Ekkor vált nyilvánvalóvá sok híve számára: Jean-Marie Le Pen sosem lesz a francia köztársaság elnöke. A másik nagy problémája Le Pennek mindenképpen az volt, hogy nem vette észre, hogy az egyre inkább jobbra tolódó európai közhangulatban valóban sok mindent lehet, mi korábban lehetetlen lett volna (elég az olasz Északi Liga kormánytagságára gondolni), de egyet továbbra is tilos: antiszemitának lenni.
Le Pen bukásának harmadik, legfontosabb oka a Nicolas Sarkozy képviselte „komplexusok nélküli” jobboldal színre lépése volt, amely sokat átvett a korábban az FN-re jellemző szóhasználatból. Mindezt ráadásul egy olyan politikus testesítette meg, akinek nem csak hogy esélye volt nyerni, hanem győzött is az elnökválasztáson. Az FN vezérkara sokáig bízott abban, hogy Sarkozyt erodálja a hatalom, és ez a jelenség visszavezetheti a szélsőjobboldali érzelmű választókat Le Penhez. Az azóta eltelt idő azonban megmutatta, hogy Sarkozy egy jótányit sem puhult a hatalomban – különösen nem a bevándorlókat, vagy a „közbiztonságot” érintő kérdésekben, amelyek a Le Pentől Sarkozyhez pártolt szavazók elsőszámú prioritását jelentik.
Le Pen politikai visszavonulása szimbolikusan is lezár egy korszakot Franciaország történetében: a jövő immár Sarkozy-féle – minden jobboldali politikai családot magába olvasztó – egységes, nagy jobboldali párté.
