Tíz dolog, amiért az euró hiba volt
Hiszékenyek voltunk. Még a Bajnokok Ligája és az Eurovíziós Dalfesztivál is csak alig tudja összehozni a kontinenst, nemhogy a közös pénz. A válság beköszöntével az álmokból szinte már csak egy kényszer maradt: menteni, ami menthető – írja összeállításában a konzervatív német napilap.
1. Hiányzik a válságkezelési mechanizmus. Bár az euró első tíz éve nyilvánvaló sikertörténet volt, az állam- és kormányfők pedig kedvükre sütkérezhettek a dicsfényben, a joviális mosolyok egyik pillanatról a másikra vicsorrá torzultak, amint jött a válság, és kiderült, hogy a felelősséget is együtt kellene vállalniuk, ha beüt a baj. Ez utóbbira persze senki nem volt felkészülve, úgyhogy most újra előjöttek a régi beidegződések: aki csak tud, hárít – mint Szlovákia a görög mentőcsomag kapcsán –, mutogat és túlél, ahogy a franciák és németek szeretnék a mag-Európa, az európai pénzügyi elitklub ötletével.
2. Semmiféle közös, zászlóra tűzhető cél nincs. Eltekintve a Bajnokok Ligájától és az Eurovíziós Dalfesztiváltól – amelyek második helyezettjére egy év múltán már úgyse emlékszik senki –, Európából egyszerűen hiányzik a közös cél. Néha még elképzelni is nehéz, mi lehetne ilyen: a közös nyelv utópia, a közös külpolitika az untig ismert szólamok hangoztatásán túl egyre látványosabban fut zátonyra a tagországok finoman szólva eltérő érdekein. Az EU-átlag töredékét kereső román kőművest mindig nehéz lesz meggyőzni a tizenkettedik holland kulturális televíziócsatorna kiválóságáról.
3. Nyelvi korlát annál több. És miért van az, hogy az olyan intézményeket, mint az Európai Bizottság vagy a német központi bank, hideg zuhanyként érte a görög és a portugál válság? Azért, mert nem olvastak újságot, és gyanútlanul elfogadták azokat a statisztikákat, amelyek közvetlenül Athénból vagy Lisszabonból érkeztek. Ezeknek a statisztikáknak többnyire sikerült a számok mögé rejteniük azokat a kiáltó gazdasági problémákat, amelyek végül Görögországot és Portugáliát is a szakadék szélére sodorták. Hiába adott vészjelzéseket folyamatosan a sajtó, ha Brüsszelben nem volt kinek elolvasnia a cikkeket. És ha ez így folytatódik, belátható időn belül nem is lesz.
4. Bizalom. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatok kijózanítóak, és nem is kecsegtetnek sok jóval. Ehhez talán elég arra emlékeztetni, hogy Görögország meghamisította a fő gazdasági mutatókat, hogy bekerüljön az eurózónába, bizalomerősítő lépéseknek pedig azóta sem látni a jeleit Athén részéről.
5. Hatalmi egyensúly. Európa nem csak a franciákról, a németekről, az olaszokról és a spanyolokról szól, akkor sem, ha ez a négy ország állítja elő a GDP háromnegyedét az Európai Unióban. Ékesszóló példa erre, hogy a jelenlegi válság főszereplője az a Görögország, amely potom két százalékkal járul hozzá az GDP-hez. Mivel a parányi Málta kivételével talán a 26 másik tagország mindegyike képes berobbantani az uniót, nem véletlen, hogy Nicolas Sarkozy francia elnök és Angela Merkel német kancellár mostanában egy európai elitklub alapításán gondolkodik – elkerülendő, hogy a kis tagországok túszul ejtsék a nagyokat.
6. Nincs „európai” identitás. De a tagországok közötti mentalitásbeli különbség nem is lenne gond, ha lenne valahol politikus, aki legalább a közös európai intézményekben sikerrel vetkőzné le magáról a nacionalista gondolkodást, ami jelen esetben mindössze annyit jelent, hogy néha egy-egy európai érdeket előnyben részesít a saját országáé helyett. Ilyennek azonban nyoma sincs: „igaz európaiak” elvétve sem akadnak sem a politikusok, sem a technokraták, de az állítólag független Európai Központi Bank munkatársai között sem.
7. A mobilitás hiánya. Egy olyan pénzügyi unióban, amilyen az eurózóna, a siker egyik fokmérője a munkaerő áramlása, hogy az emberek oda menjenek, ahol van szabad munkahely, egyensúlyt teremtve a telített munkaerőpiaccal rendelkező országok és azok között, amelyek még nagy tömegnek tudnak munkát adni. Ehhez képest az ilyesfajta mobilitás az unióban nem túl nagy. Bár Németországban az elmúlt időben egyre nő a spanyol munkavállalók száma – az ibériai országban EU-csúcsot jelentő 20 százalék körül van a munkanélküliség –, e tekintetben még bőven van hova fejlődni.
8. A kamatláb. Amikor először bevezették az eurót, még a szkeptikusok is azt hitték, hogy a tagországok közötti gazdasági különbségeket hamarosan kiegyenlíti a közös pénz. Ez nem így történt, és azért is baj, mert csak egy irányadó kamatláb létezik. Amíg azonban ez egyes tagországoknak túl magas, mások számára túl alacsony, az eredmény pedig a gazdasági aktivitás hanyatlása és a munkanélküliség növekedése az egyik oldalon, illetve nagy infláció és ingatlanbuborékok a másikon – ez utóbbihoz elég, ha Spanyolországra vagy Írországra gondolunk.
9. Értékdeficit. Európának nem feltétlenül lenne szüksége túl sok közös értékre ahhoz, hogy szabadkereskedelmi övezetként működhessen, de pénzügyi unióként a puszta túlélése is a közös gazdasági és politikai értékekhez van kötve. Bár néhány észak-európai kormány komolyan gondolta, hogy az euró a déli tagországoknak is stabilitást hozhat, azóta nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaország, Görögország, Olaszország és Spanyolország csak lehetőséget lát az Európai Központi Bank létezésében. Tárgyilagosan nézve ez nem valamiféle rossz dolog, de ellentmond annak a negatív tapasztalatokból táplálkozó német meggyőződésnek, hogy egy független központi bank jelenti az egyedüli garanciát azok ellen a kormányok ellen, amelyek pénznyomtatással próbálják meg „elinflálni” a felhalmozott adósságukat.
10. Akarathiány. Nem elég, hogy a tagországok egy része az eurózóna játékszabályait sem tartja be, nincs olyan erő sem, amely erre kényszeríthetné őket: adhatott ki az Európai Bizottság annyi „kék levelet”, ahányat csak akart (a „kék levél” a gazdasági veszélyzóna felé tartó országoknak szánt figyelmeztetés beceneve), Olaszország, Görögország vagy éppenséggel Németország sem vette túl komolyan a Maastrichti Szerződés előírásait. Az eurózóna persze a gazdasági különbségek ellenére is gördülékenyen működhetne, ha lenne olyan kormány, amelyik tekintélyénél fogva némi nyomásgyakorlással rávehetné a játékszabályok betartására a renitenskedő tagországokat. De nincs.
