Radu Ioanid más hivatalos és kevésbé hivatalos forrás – diplomáciai levélváltások, az ügyletekben érintett egykori tisztségviselőkkel készített interjúk – alapján vázolja fel a zsidók kiárusításának mechanizmusait. Mint a könyv bemutatóján is kiemelte:
egyes források 25 évvel a Securitate feloszlatása után még mindig nem mernek a nyilvánosság elé állni.
A zsidókkal való üzletelés már Ion Antonescu diktatúrája idején, 1942-ben felmerült. A marsall helyettesei és küldöttei az Ira Hirschmannel, az American War Refugee Board képviselőjével folytatott tárgyalásokon – a szövetségesek győzelmére gondolva – hajlandónak mutatkoztak elengedni a román fennhatóság alatt működő haláltáborokba elhurcolt zsidók egy részét, ha ezzel megvásárolhatják a saját szabadságukat. Néhány ezer zsidó hajóra is szállhatott a britek által igazgatott Palesztina felé.
Az Antonescu elleni 1944-es puccs és a II. világháború befejeződése után rövid időre javult a zsidók helyzete, de az 1946–47-es éhínség idején ismét lábra kapott az antiszemitizmus. A következő években pedig fokozatosan eltávolították őket a befolyásos állami tisztségekből, sőt, bizonyos szakmákból is.
A románok attitűdjét jól szemléltetik Petru Groza miniszterelnök Emil Bodnaras védelmi miniszterhez intézett szavai: „Az amerikaiak most a zsidókártyát játsszák ki, és egy olyan országban, ahol van 400 ezer zsidó, és több tízezren közülük beépültek az állami, gazdasági, politikai és kulturális struktúrákba, nem nehéz ezt a kártyát kijátszani.
Tele vagyunk zsidóval, mindenfelé csak zsidók!
Hogy képzeled, hogy a tervezésnél (az Állami Tervezési Hivatal) alkalmazott zsidók tisztességesen és korrektül dolgoznak, amikor azokkal a gyárakkal és kereskedelmi vállalatokkal kell tervezniük, amelyeket éppen tőlük koboztunk el?”
A háború után Romániának pótolnia kellett a szovjetek által hadizsákmánynak tekintett és elhurcolt kőolajipari berendezéseket, amelyek mellesleg amerikai és brit cégek tulajdonát képezték. A kommunista diktatúra felállása után Washington megszakította a berendezések pótlásáról folytatott tárgyalásokat. Ezek végül izraeli ügynökök útján jutottak el Romániába – gyakorlatilag csempészáruként, az embargó megsértésével.
Ez utóbbi körülménnyel magyarázható, miért titkolta hosszú ideig Izrael, hogy pénzzel vásárolta meg zsidók szabadságát. Az olajfúró tornyokért cserébe két év alatt Romániát 100 ezer zsidó hagyhatta el.
Az üzlet simának ígérkezett, hiszen az izraelieknek voltak már tapasztalataik a jugoszlávokkal. 1949-ben az alijázásban kulcsszerepet játszó izraeli ügynök, Shai ke Dan létrehozott egy izraeli–jugoszláv közös vállalkozást, amelynek révén olyan nyugati technológiát vitt be Jugoszláviába, amelyet a belgrádi hatóságok közvetlenül nem vásárolhattak meg. Egy komplett acélkohó mellett 12 olajfúró berendezés és 8 nyugati luxusautó is szerepelt a „bevásárlólistán”. Dan később kulcsszerepet játszott a román hatóságokkal való egyezkedésekben is.
1952 márciusában a Constanta és Haifa között ingázó Transilvaniát sürgős javításokra hivatkozva egy dokkba vontatták, s a kivándorlás gyakorlatilag leállt. A következő öt évben mindössze 1657 zsidó hagyhatta el Romániát. 1958 azonban változást hozott. Gheorghe Gheorghiu Dej függetleníteni akarta Romániát a Szovjetuniótól, ennek érdekében pedig a Nyugattal folytatott kereskedelmet próbálta fellendíteni. Ha ennek fejében engedélyezni kellett a zsidók emigrálását, kész volt ezt az árat megfizetni.
Arra viszont nem volt felkészülve a rezsim, hogy a rendőrséget elárasztják a kérelmezők.
Október-decemberben százezernél is többen jelezték kitelepedési szándékukat, amit a kommunisták pofonként, árulásként értékeltek. Iszonyú megtorlási hullám következett: az „árulókat” eltávolították a munkahelyükről, iskolából, egyetemről, egész ágazatokat „zsidótlanítottak”, százával tartóztatták le a „cionista kémeket”.
Az alija viszont folytatódott, az arab országok nyomásgyakorlása ellenére is, azzal a feltétellel, hogy az izraeli újságok diszkréten kezelik a kérdést. A Haaretz kivételével a média el is fogadta az önkéntes cenzúrát. Később a Kneszet törvényt fogadott el, amely megtiltotta információk nyilvánosságra hozatalát az alijázásról.
Az alku része volt az is, hogy Izrael közbenjár Washingtonnál Románia érdekében. Románia 1958-ban elérte a szovjet hadsereg kivonását, az 1960-as évektől kezdve pedig egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a Moszkvától független kül- és gazdaságpolitikára. De ahogy romlottak Románia kapcsolatai Moszkvával, úgy nőtt a valutaigénye. Az emberkereskedelmet az 1956-ban alapjaiban átszervezett Securitate kémszolgálata (DGIE) intézte, az ötvenes évek végén Henry Jakober londoni üzletember közvetítésével.
A munkácsi születésű magyar zsidó 4-6 ezer dollárt fizetett egy-egy vízumért, de nagyon sok esetben a törlesztés természetben történt. Olyan tenyészállatokat, tenyészanyagot és technológiát szállított, amelyhez az embargó alatt lévő Románia nem férhetett hozzá. A DGIE londoni kirendeltsége 1958. május 10-én jelentette a központnak, hogy lehetőség nyílt Landrace fajtájú sertések beszerzésére. Ezzel veszi kezdetét Jakober és a Securitate üzleti kapcsolata, amely rövidesen emberekre is kiterjed.
|
Árnyék a iasi-i zsidó temetőben. A diktatúra végéig folytak az ügyletek
Bogdan Cristel / Reuters |
A Securitate Tereza fedőnevű ügynöke alig egy évvel később, 1959. augusztus 10-én jelenti először, hogy legutóbbi romániai látogatása során Jakober felajánlotta Dániából kicsempészett sertés- vagy marhatenyészanyag leszállítását 10 ezer dollár értékben, ha megtesznek neki egy szívességet: Franciaországban élő barátja idős és beteg apjának, bizonyos doktor Frighernek megadják a kilépési vízumot.
A Securitate dokumentumai Jakober-kombinációként emlegetik az állatért embert típusú csereügyleteket. 1959. április 6-án Alexandru Draghici belügyminiszter jóváhagyja dr. Preminger O., felesége és 19 éves leánya, Marcu Eugenia nevű sógornője, valamint a valutaüzérkedésért elítélt Bery Marcu és felesége kiutazását. Cserébe Jakobertől 100 darab ausztrál merinó juhot, 25 jersey tehenet és két bikát kérnek. Az átirat szerint Jakober állja az állatok szállítását Ausztráliából.
A tiszta haszon 35 100 dollár.
A következő hónapokban és években egymást érik a hasonló ügyletek, a tét pedig folyamatosan nő. A procedúra mindig ugyanaz. Az emigrálni óhajtó román állampolgár rokonai vagy barátai felkeresik Londonban Jakobert, aki a román kémszolgálattal megállapodik az árban. A pénzt Jakober svájci, a Credit Suisse-nél nyitott bankszámlájára fizetik be. 1961 októberében Jakober Bécsből táviratozik Bukarestbe: „Aláírtam a megállapodást Münchennel 500 személyről, ahogy Bukarestben ígértem. Stop. Szükségem van az útlevélszámokra, a többségre október 15. előtt, különben nem tudok utalni, ahogy ígértem. Stop. Indulok Londonba. Stop. Sürgönyözzenek! Jakober”.
Komplett vágóhidak, precíziós műszerek, egyéb gépek kerültek Romániába Henry Jakober révén, több millió dollár értékben. Egy 1967. augusztus 22-i keltezésű DGIE-jelentés szerint a „Jakober-kombinációk” révén 23 566 zsidó kapott kitelepedési engedélyt, Románia pedig 9,02 millió dollár készpénzre és 3,4 millió dollár értékű nyugati gyártmányú berendezésre tett szert.
1964 végére Románia belügyminisztériuma az ország legnagyobb hústermelőjévé vált.
Dej 1965-ös halála után hatalomra került Nicolae Ceausescu állítólag hisztérikus rohamot kapott, amikor tudomást szerzett a „kombinációkról”, és kirúgta a DGIE-től a Jakoberrel tárgyaló Gheorghe Marcu tábornokot. Az alijázás drasztikusan csökkent, részben a hatnapos háborúként ismert izraeli–arab konfliktus hatására is. Két évvel később azonban Ceausescu már aziránt érdeklődött, hogy él-e még Jakober. Röviddel később Marcut visszahelyezik tisztségébe.
A rezsimnek valutára volt szüksége. A diktátor elrendeli, hogy
a régi csereügyletekről át kell térni a „modern külkereskedelemre”: megállapodást kell kötni, amely szerint Bukarest minden egyes zsidó emigránsért cserébe adott összegű készpénzt kap az illető kora, iskolázottsága, foglalkozása, munkahelye és családi állapota függvényében.
Ceausescu utasítására Marcu közvetlenül a Moszaddal veszi fel a kapcsolatot. A Bécsben havonta rendezett találkozókra a jóváhagyott vízumok listáját, a Jakober kizárása után ismét előtérbe kerülő Shaike Dan pedig bőröndnyi pénzt visz magával.
Az utolsó ilyen megállapodás 1988 decemberében járt le, de nem egészen két hónappal később már elkészült az új, öt évre szóló egyezség, amely az alijázásra ugyancsak a családegyesítés körülírást használta. Az emberkereskedelem gyakorlatilag a diktatúra utolsó napjáig, a Ceausescu házaspár 1989. december 25-i kivégzéséig tartott. Ioanid számításai szerint 1968 és 1989 között Ceausescu 112,5 millió dollár bevételre tett szert a zsidók eladásából készpénzben, összességében viszont a rezsim haszna több százmillióra tehető.
|
A bukaresti nagyzsinagóga. Románia és Izrael diszkréten kezelte a kérdést
Bogdan Cristel / Reuters |
Izrael kedvezményes hitelekkel, megrendelésekkel, diplomáciai támogatással is segítette Romániát, miközben gyakran eleget tett a kommunista vezetők nem egyszer furcsa kívánságainak is.
A kívánságlistán luxus autó, öleb és nagy értékű vadászfegyver egyaránt szerepelt.
A szokatlan ajándékok közé sorolható egy Centurion típusú orosz gyártású tank is, amelyet Izrael a „hatnapos háború” idején zsákmányolt Egyiptomban – ahogy azt a kelet-európai zsidók repatriálásával megbízott Liaison Bureau egyik tagja megerősítette.
1997-ben Adrian Severin akkori külügyminiszter elismerte, hogy a román állam eladta állampolgárait a Német Szövetségi Köztársaságnak, és ezért megkövette az erdélyi szászokat. A zsidók kiárusításáért ellenben a mai napig nem kért bocsánatot Románia.
