A „csodacsapatok” női katonákból álló egységek (Female Engagement Team) voltak, és a kétezres évek végén vetették be őket. Az amerikai haderő – amely eltávolította ugyan az ország éléről a tálibokat, de távolról sem hozta meg a stabilitást – azt remélte tőlük, hogy a társadalom felét alkotó afgán nők közelébe férkőzve, velük bizalmas kapcsolatot kialakítva, rábírhatják a férfiakat, hogy ne a lázadókat, hanem az afgán kormányt támogassák. Az akkor már több mint tíz éve, tanácsadóként Afganisztánban dolgozó Sippi Azarbaijani-Moghaddam szerint ez igen merész feltételezés volt.

Az amerikai hadsereg a korábbi sikeres iraki tapasztalatokra alapozta ugyan a programot, de az afgán nők szerepéről és státuszáról keveset tudott. Abból indultak ki, hogy a családi élet legrejtettebb zugaiba és a döntéshozatalba is a nőkön keresztül vezet az út, akik finoman az amerikai érdekek mentén „vezetik” majd férjeiket. A valóság azonban másképp fest: – Az afgán társadalomban a férfi a család feje, az ő irányítása alatt történik minden. A nő nem sokat tehet vagy mondhat – meséli lapunknak Moghaddam, aki korai szkepticizmusa ellenére végül igent mondott a brit kormánynak, és maga is részt vett amerikai és brit FET-csapatok kiképzésében.

Ez amolyan gyorstalpaló volt, a legprofibb csapatok négy hónapos tréningen vettek részt, ahol orvosi, kulturális és nyelvi ismereteket sajátítottak el. Számos FET-katona azonban ennél sokkal rövidebb, ad hoc képzést kapott, és úgy indították őket útjukra, hogy gyakran még tolmács sem volt velük. – Idegen nyelven még egy szendvicset is nehéz megvenni, nemhogy rábírni valakit, hogy a kormányt támogassa – érzékelteti a problémát Moghaddam. Szerinte az afgán nők és a katonák közötti interakció gyakran zavart mosolygásból és bólogatásból állt, hiszen nem tudtak egymással érdemben kommunikálni.

A feletteseiknek továbbított jelentésekben olyan eredményekről számoltak be, mint az „esküvői tervek megtárgyalása egy helyi lánnyal”, „beszélgetés a helyi bazár egyik boltosával”, „higiénés oktatás helyi asszonyoknak”. Volt köztük egy-két igazán optimista bejegyzés is: „miután továbbképzést tartottunk a szoptatásról, egy asszony azt mondta, hogy különleges kapcsolat alakult ki közte és a FET tagjai között, akiket most már amerikai nővéreinek tekint”.

A jelentésekből kiderül, hogy a katonák nem tudták, miként érjék el a hadsereg által kitűzött nagy – és igencsak elvont – célt, amelyhez még kellő felkészítést vagy iránymutatást sem kaptak. Mint ahogy Moghaddam rámutat, az afgán nők motozásán kívül – erre gyakran volt szükség, hiszen a férfi katonák nem vizsgálhatták át az afgán nőket, így a lázadók gyakran csempésztettek velük fegyvereket – a FET-csapatok tagjai nemigen tudták, hogyan hasznosítsák magukat. A nyomás azonban nagy volt, hiszen a hadseregben eredményt vártak tíz évvel a beavatkozás után, így a katonák igyekeztek a leghétköznapibb kapcsolatfelvételről is úgy beszámolni, mintha annak komoly jelentősége volna. A lufi idővel kipukkadt, és alig három év után a projektet beszüntették.

– Semmi sem támasztja alá azokat az állításokat, amelyek szerint a FET eredményes volt – véli Moghaddam, aki lezárásként az egyik FET-jelentésből olvas fel egy epizódot. Ez találóan jellemzi az elejétől kezdve kétségesnek tűnő vállalkozást. „A mezőn járőröző csapat észrevett egy nőt, aki két gyermekével egy kecskenyájat legeltetett. Megállították a járművet, és a FET tagjai elindultak a nő felé, aki erre az ellenkező irányba kezdett sétálni. A FET tagjai úgy döntöttek, hogy nem veszik üldözőbe. Úgy tűnt, hogy nem akar beszélgetni.”