Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) októberi adatai szerint 2013 decembere óta 11 312 ember vesztette életét – többségük Libériában, Sierra Leonéban és Guineában –, több mint ötször annyi, mint a korábbi ebolajárványokban együttvéve. A nyugat-afrikai országok sokáig azt sem tudták, hogy mivel állnak szemben, azt a régiót ugyanis korábban megkímélték a súlyos ebolajárványok.
|
Kilencvenszázalékos volt a halálozási arány
Joe Penney / Reuters |
Az első eset a New England Journal of Medicine szerint egy kétéves kisgyermek lehetett, aki egy guineai faluban kapta el a vírust, vélhetően valamilyen állattól. A tünetek – egyebek között magas láz, izomfájdalom, hányás, külső és belső vérzés – alapján sokáig más betegségekre gyanakodtak a helyiek, mígnem 2014 márciusában világossá vált, hogy ebolajárvány tört ki.
Addigra sok százan fertőződtek meg a vírussal, amely testnedvek útján terjed. Szakértők szerint a megbetegedések számának robbanásszerű növekedése főként a temetkezési szokásoknak volt betudható, mert az érintett országokban a hagyomány szerint a családtagok közvetlen fizikai kapcsolatba kerülnek a halottal.
– Amikor átvettük a temetéseket végző csapatok koordinációját, az emberek csupán öt százalékát temették el 48 órán belül, úgyhogy nagyon gyorsan terjedt a vírus. A holttestek általában az otthonokban vagy az utcán hevertek. Szörnyű volt. A járvány csúcsán az emberek rendkívül szélsőségesen viselkedtek. Vagy az utcán hagyták a halottaikat, vagy azt mondták: „ha úgy sincs gyógymód az ebolára, miért vinnénk el a szeretteinket a kórházba? Nem adjuk őket oda a civil szervezeteknek, a kormánynak vagy az ENSZ-nek, mert soha többé nem látjuk őket” – mesél a Népszabadságnak Kennan a pánikról, ami a járványt övezte a kezdeti időkben.
Az ír származású szakember szerint nem is csoda, hogy az emberek bizalmatlanok voltak, hiszen olyan kaotikus állapotok uralkodtak az érintett országokban, olyan rossz volt a logisztika és az infrastruktúra, hogy sokaknak valóban az volt a tapasztalatuk, hogy miután eljuttatták az egyik nagyobb város egészségügyi központjába a beteg rokont, soha nem látták viszont. Mivel a betegség halálozási aránya 90 százalék, a fertőzöttek zöme hamar életét vesztette. Gyorsan eltemették őket, majd egyik napról a másikra új pácienseknek adták át az ágyakat. A regisztrációra nem sok idő jutott. Ebben a félelemmel és bizalmatlansággal teli légkörben kezdte meg munkáját a Concern Worldwide.
Az ír szervezet a hatvanas évek végén kezdett el a régióban dolgozni, fő céljuk a szegénység és az éhínség enyhítése volt, de az évek során számos fejlesztési, oktatási és egészségügyi programot indítottak útjára. Sierra Leonéban és Libériában már a polgárháborúk idején is ott voltak, s Kennan szerint az ebolajárvány teljesen váratlanul érte őket. Semmilyen tapasztalatuk nem volt a temetkezési szokások terén, de az ebola gyors terjedése egy új terület megismerésére késztette őket. A Sierra Leone-i kormánnyal együttműködve 2014 októberében tíz helyi temetkezési csoport irányítását és két temető felügyeletét vették át. – Néhány hét múltán a halottak 97 százalékát sikerült 24 órán belül eltemetni – mondja Kennan, aki szerint egyszerű újításokkal sikerült ilyen eredményt elérni: a halottak szállítását és temetését végző helyieket védőfelszereléssel látták el, a szállításra használt autókat pedig fertőtlenítették. Az irányításuk alatt álló temetőkben regisztrálták a halottakat, így sokkal inkább nyomon tudták követni a járványt, és egyszerűbb volt annak a kapcsolati hálónak a feltérképezése – vagyis az, hogy kivel érintkezett a beteg –, amely szintén kulcsfontosságú volt a járvány megfékezésében.
Hatgyermekes anya a frontvonalban
Ebola! – kiáltották minden este Maiatu Kagbo felé, miközben az asszony hazasétált. „Gyakran gúnyolódtak, és meg is támadtak. De nem foglalkoztam velük. Ha nem vállaltam volna el ezt, akkor ki végezte volna el helyettem?” – mesélt a 38 éves, Freetown egyik külvárosában élő asszony a BBC tudósítójának azokról az időkről, amikor a Vöröskereszt temetkezési csapatában dolgozott önkéntesként. A férfiak dominálta csapatban gyakran ő volt az első, akinek be kellett lépnie az ebola sújtotta otthonba. „Ha az áldozat nő volt, akkor bementem, betakartam, hogy a férfiak ne lássák meztelenül, és megőrizzem a méltóságát. Ezért vállaltam ezt a munkát. A nőkért” – mondta Kagbo.
– Foglalkoztunk a csapataink tagjainak pszichés állapotával is. Tanácsadást biztosítottunk, és gyakran felkerestük a családjukat, hogy elmagyarázzuk, milyen értékes munkát végeznek, nem kell félni tőlük, sőt inkább hősökként kellene rájuk tekinteni – mondja Kennan. Idővel húsz csoportot irányítottak, s becslései szerint így 12-13 ezer embert – köztük maláriásokat és más betegeket – temettek el „biztonságos és méltó” módon. Az utóbbi ugyanis rendkívül fontos volt. – Akárcsak nálunk Európában, ott is megvan a módja annak, hogy miként kell a hagyományok szerint, tisztességgel eltemetni egy halottat. Igyekeztünk, hogy az emberek megtarthassák szokásaikat. Ugyanúgy elmondták az ilyenkor szokásos imákat. Az egyetlen kivétel az volt, hogy nem nyúlhattak hozzá a halotthoz, csak körbeállták, valamint az, hogy az embereink védőfelszerelést viseltek. Igyekeztünk, hogy a lehető legtiszteletteljesebb maradjon a ceremónia – meséli Kennan.
Számos nehézséggel kellett azonban szembenézniük. Munkaerőt találni, az volt az egyik legnagyobb kihívás. – Meg kellett nekik mondani, hogy könnyen elkaphatják a vírust, és ha ez megtörténik, ott kapnak majd orvosi kezelést, ahol épp dolgoztak. Ha meghalnak, akkor ott fogják őket eltemetni. A járvány csúcspontján, amikor számos biztonsági előírás még nem is létezett, szóba sem kerülhetett a hazaszállítás. Úgyhogy sokan megvitatták a családjukkal a lehetőségeket, majd nemet mondtak – mondja Kennan, aki szerint az is nagy kihívás elé állította őket, hogy kidolgozzanak egy olyan rendszert, amelyben mindenkit rendesen ki tudtak fizetni az elvégzett munkáért. A Concern Worldwide ezt is átvette a kormánytól.
Ezután már csak azt kellett elérni, hogy a gyászoló családok ne illegálisan temessék el halottaikat, hanem bizalommal forduljanak hozzájuk. – Nem volt könnyű. Sokszor megtörtént, hogy elmentünk egy faluba, és nem láttak szívesen, úgyhogy eljöttünk. Sosem erőszakoskodtunk. De idővel igyekeztünk ismét megkörnyékezni őket: a csapatainkban helyiek dolgoznak, akik beszéltek a közösségek vezetőivel, tájékoztatták őket a félreértésekről (eleinte sokan azt hitték, hogy a védőruhába öltözött, fertőtlenítést végző szakemberek terjesztik a vírust – a szerk.) és a veszélyekről.
Az egész a párbeszédről szólt – idézi fel Kennan, aki a sikerek és a tapasztalatok ellenére hosszasan elgondolkodik azon a kérdésen, hogy a nyugat-afrikai régió készen áll-e egy újabb ebolajárvány kezelésére. – Ha most törne ki, azt hiszem, sokkal több áldozatot szedne. De ha évekkel később ütné fel ismét a fejét, nem tudom... A mostani helyzetnek az a veszélye, hogy azt mondjuk: mivel vége a járványnak, kicsit hátradőlhetünk. Pedig az egészségügyi rendszerek fejlesztésre, erősítésre szorulnak. Rengeteg szakember veszett oda. Hogy mi mindenre van szükség egy ellenállóbb egészségügyi rendszerhez? Erre még nincsenek válaszaink.
