Rio+20: nevében csúcs, valójában mélypont
Az egy hétig szakértői szinten, majd három napon át állam- és kormányfők részvételével zajló találkozón az előzetes vélemények szerint a világtengerek fenntartható használatáról, a túlhalászás korlátozásáról lehetett (vagy kellett) volna a legsürgősebben megállapodni, de - főként az Egyesült Államok és Kanada ellenállása miatt - erre nem került sor.
Általánosan is jellemző a konferencia eredménytelenségére, hogy semmilyen érdemi döntés vagy előremutató megállapodás nem született a környezethasználat megváltoztatásáról. A találkozó végén elfogadott, közel 50 oldalas záródokumentumnak már a címe ("The Future We Want" - A jövő, amilyet szeretnénk) is jelzi, hogy csupán jámbor óhajok gyűjteményéről, és nem új szabályrendszerről van szó.
A konferenciát a korábbi zöld csúcsokhoz hasonlóan szétszabdalták az eltérő érdekű csoportok (az EU, az USA és Kína, a fejlődők és a fejlettek stb.) közötti feszültségek. Az EU-tagállamok szorgalmazták, hogy legalább miniszteri szinten folytatódjanak a megbeszélések egy globális fenntarthatósági egyezmény alapjainak lerakásáig, de ez az álláspont kisebbségben maradt.
Az "eredmények" között említhető, hogy a résztvevők kinyilvánították: szükség van általánosan elfogadott ún. fenntartható fejlesztési célok meghatározására és elfogadására (elvben 2013-ig), 50 milliárd dollárnyi ígéret gyűlt össze annak az ENSZ-kezdeményezésnek a javára, amelynek célja, hogy 2030-ra a világ teljes népessége hozzájusson az áramszolgáltatáshoz, a Sustainable Energy 4all (fenntartható energiát mindenkinek) néven futó terv szerint pedig globálisan a jelenlegi nagyjából 15%-os megújuló energiaforrás arányt meg kell duplázni (30%-ra) 2030-ig (de ehhez sem társul semmilyen számonkérhető kötelezettség).
A megállapodást az európai zöldek totális kudarcnak minősítették, 50 nemzetközi civil szervezet és ismert aktivista máris elutasította a záródokumentumot.
A konferencián - a politikusok teljes tehetetlenségét látva - felmerült, hogy a magánszektornak kellene nagyobb szerepet játszani a fenntartható "zöld gazdaság" kiépítésében. Az egyik ötlet szerint a természeti erőforrásokat (víz, levegő, erdők stb.) beáraznák és piacosítanák (a jelenlegi széndioxid-kreditekhez hasonló kereskedési rendszerrel). Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a kvótakereskedelem sem oldotta meg a széndioxidkibocsátás problémáit, viszont a piacosítás a szegényektől a gazdagokhoz csoportosíthatja át ezeket az erőforrásokat.
