Zserebcova kilencéves volt, amikor 1994-ben kitört az első csecsen háború, és elkezdett naplót írni. Hol tollal, hol színes ceruzával. Saját rajzaival és családi fotókkal illusztrálva. Iskolai füzeteket, jegyzettömböket, összeragasztott papírlapokat írt tele. Valójában elbeszélések, rövid és tömör novellák ezek. Szívszorító beszámolók éhezésről, nyomorról, zaklatásokról, rablásokról, megaláztatásokról és a körülötte arató halálról. Több német és francia kritikus a nácik elől bujkáló Anne Frankhoz hasonlította a csecsen-orosz szerzőt.
|
| Háború! – ez a gyerekrajz aláírása Zserebcova naplójában |
A grozniji feljegyzések mindent túléltek. Bombázásokat, tankbelövéseket, fosztogatásokat. A naplója akkor is Zserebcovával volt, amikor orosz katonák elszórakoztak vele. Eljátszották, hogy kivégzik, aztán a feje fölé lőttek, s a kislány belezuhant egy gödörbe. Az 1994 és 2002 között, a két csecsenföldi háború alatt megörökített események ma már könyvként olvashatók. „Polina naplóját” eddig tizenkét nyelvre fordították le, tavaly megjelent Franciaországban és Németországban, elismerő kritikai visszhangot váltva ki. – A 2006 októberében meggyilkolt Anna Politkovszkaja újságíróként, kívülről próbálta megírni e mocskos és elfelejtett háborúk történetét. Polina Zserebcova belülről, a sötétségből vezetett egy gyerek szemével háborús jegyzőkönyvet – méltatta a megdöbbentő, több mint ötszáz oldalas művet a Der Spiegel.
Zserebcova máig csodálkozik azon, hogy túlélte szülővárosa ostromait. – Mindig azt gondoltam, hogy hamarosan meghalok. Nem lehet olyan szerencsém, hogy eltévesztenek a golyók vagy az aknák.
Azért is írtam, mert azt gondoltam: ha valaki megtalálja a naplóimat, megérti, hogy mennyire értelmetlen dolog a pusztítás
– mondta a lapunknak adott telefoninterjúban a 2013 óta férjével Finnországban politikai menekültként élő nő.
Majd arról beszélt, hogy nagyon gyorsan felnőtt. A gyerekkorát és az ifjúságát felzabálta a több százezer halálos áldozatot követelő, Groznijt és sok más csecsenföldi települést nemegyszer letaroló hadjárat. Mégsem keres felelősöket, nem mutogat ujjal Borisz Jelcinre vagy a néhai orosz államfő által felemelt utódra, Vlagyimir Putyinra. Ahogy a csecsen vezetők, Dzsohar Dudajev vagy Aszlan Maszhadov felett sem tör pálcát. Azért sem teszi, mert bevallása szerint
képtelen felfogni, hogyan lehet egymásnak ugrasztani, ellenséggé tenni addig békében, vegyes házasságokban élő oroszokat és csecseneket, pravoszlávokat és muzulmánokat.
Magát kozmopolitának tartja, felmenői között oroszok, csecsenek, ukránok, örmények és zsidók egyaránt vannak. Mindig viszafogottan öltözködött, kamaszkorától kendőt hord, Finnországban is így jelenik meg.
– Néha elgondolkodom azon, milyen lenne, ha olyan ruhákat, kosztümöket viselnék, mint a nyugati nők. Nekem azonban ezek a hagyományaim, a naplókon kívül ez maradt meg a gyerekkoromból – tette hozzá.
Zserebcova értelmiségi családból származik. Nagyapja híres szovjet dokumentumfilmes, nagy könyvrajongó és -gyűjtő volt. A naplójában is megírja azt a jelenetet, amikor az orosz katonák egy Puskin-kötettel próbálták meggyújtani a parkettákból felhalmozott tábortüzet. Polina édesanyja, Jelena halált megvető bátorsággal kelt a könyv védelmére, mit sem törődve azzal, hogy másokat sokkal kevesebbért lelőttek. – Nem szégyellitek magatokat! Ha olvasni akartok, gyertek, kölcsönözzetek tőlünk könyveket, de ne égessétek el azokat! – förmedt rá a megszeppent katonákra.
Zserebcova azt sem tagadja, nem volt egyszerű az élet a korán megözvegyült édesanyjával, aki idegileg belerokkant a háborúkba, a nagyszülők elvesztésébe, az állandó éhezésbe, a menekülésbe, a szétlőtt és fűtetlen lakásokba, a korábbi biztos egzisztencia szétporladásába. Elkeseredettségét, dühét a lányán töltötte ki. Szidta, szapulta és ütötte. Kézzel, seprűvel vagy éppen ami akadt. – A napló volt a családom, a társam. A megmentő hercegem – mondta Zserebcova, akit már tizenhárom évesen férjhez akartak adni. Ő azonban nyakasan ellenállt, környezetében nem kis megdöbbenést váltva ki azzal, hogy főiskolára akar menni, s majd ő választ magának társat. Szemléletesen ír arról, hogy hogyan adnak férjhez 13-14 éves lányokat, hogy egymás után szüljék a gyerekeket,
és túl a harmincon a nők többségét már nagyinak illik szólítani.
Meséli, hogy az egyik közösségi oldalon megtalálta a gazdag családból származó, őt folyamatosan vegzáló volt osztálytársát.
Naplórészletek
1997. november 26–27. Írtam pár verset. A Mama azt mondja, hogy dobjam ki az összeset a szemétbe, nincs egy szikrányi tehetségem sem! Mama reggel hétkor felébresztett és az ajtóhoz parancsolt. „Gyerünk, szedd a lábad, menj a piacra árulni!” Mama egész nap feküdni fog otthon, és arra vár, hogy pénzt hozzak haza.
1999. május 24. Kiderült, hogy Szeta családjában oroszok is vannak, de ez neki kínos, és senkinek sem beszél róluk. Nagy kendőt hord, amivel a haját és a melleit is eltakarja. Amikor egyszer a közelében felrobbant egy petárda, ijedségében gyorsan keresztet vetett és azt mondta: Allah, ments meg!
1999. június 5. A piacon találkoztam azzal a férfival, akinek az automatájából édesített vizet árulok. Hirtelen átölelt és megcsókolt. Körülöttünk mindeki nevetett, én ellöktem magamtól. – Maga teljesen meghibbant! - kiáltottam rá.
1999. december 29. A hó koromfekete a lángoktól. Hogy iható legyen, át kell szűrni valamilyen anyagon. Bádogvödrökbe gyűjtünk havat, egy vödör hóból 2-3 csésze iható vizet lehet nyerni. A havat a kapu közelében gyűjtjük, éjjel vagy kora reggel. Messzire nem merészkedünk, túl veszélyes lenne. A gránátok a derült égből csapnak le.
2002. január 19. Teljesen egyedül vagyok. A velem egykorúak közül sokan inni és drogozni kezdtek. Azért vagyok a Földön, hogy tanú legyek – valószínűleg ez az én karmám. Nekem még nehezebb, mindent fel kell jegyeznem. Nem tudom, hogy a feljegyzéseim olvasói megértik-e: a Gonosz sokkal jobban megcsonkítja azokat, akik gonoszságot követnek el, mint a rémségek elszenvedőit. A távolból egy Grad rakétavetőt hallok.
A nőstény oroszlánnak hívott, anno miniszoknyákban járó, a fiúkkal kokettáló Lurjé Bécsben él férjével és nyolc gyermekükkel. Az egykori lánybandavezér csak fekete lepelben mehet ki az utcára, a férje pedig letiltotta az internetes csevegésről is.
Ahogy az 1990-es évek közepén elfajult a konfliktus a csecsenek és az oroszok között, mind durvább támadásoknak és zaklatásoknak volt Zserebcova kitéve az iskolában. A legkisebb sértések közé tartozott, hogy orosz disznónak nevezték meg leoroszkurvázták, mindennaposak voltak a verekedések. Beiratkozott egy karatetanfolyamra, emellett jógával, illetve meditációval próbálta magát egyensúlyban tartani.
Az iskola után ment a piacra, ahol előbb anyjával, majd maga árult. Cigarettát, hajcsatokat, magazinokat – amiből csak pénzt lehetett csinálni. Gyakran penészes lisztből sütött lepényeken éltek.
Pár szem krumpli meg néhány konzerv már mennyei lakomának számított.
Zserebcovának és anyjának 2004-ben sikerült kijutnia Csecsenföldről, Oroszországba költöztek. Az időközben grozniji lapokban publikálni kezdő lány pszichológiát és újságírást tanult. Aztán Moszkvába ment, ott takarításból és gyerekfelvigyázásból élt, közben estin folytatta tanulmányait.
Naplóit megpróbálta kiadatni, de az orosz hadviselés sötét oldalait is megvilágító művet sorra elutasították. Emberi jogi szervezetek révén kapcsolatba került a néhai Alekszandr Szolzsenyicinnel, az irodalmi Nobel-díjas író próbált neki segíteni. Végül 2011-ben egy kis kiadó publikált belőlük részleteket,
a Kreml-propagandával nem éppen egyező élménybeszámoló azonban óriási felháborodást váltott ki. Zserebcovát folyamatosan fenyegették, majd ismeretlen férfiak az utcán rátámadtak,
a bántalmazás következtében a terhes nő elvesztette gyermekét. Az atrocitás nyomán kirgiz származású férjével úgy döntöttek: Oroszországból menniük kell. Helsinkibe utaztak, ott politikai menedékjogot kaptak. Szerényen élnek, finnül tanulnak, próbálnak beilleszkedni. A 2012-ben Andrej Szaharov-díjra jelölt Polina verseket, elbeszéléseket és regényeket ír. S persze naplót vezet. Pszichológiát tanul, szeretne kínzáson és más traumákon átesettek rehabilitációjával foglalkozni.
Oroszországban élő édesanyjával Skype-on tartja a kapcsolatot. Rendszeresen küld pénzt neki, hogy a nyugdíjas asszony ne haljon éhen. A grozniji évekről keveset beszélnek. Háborús naplóit Polina – Tolsztojt idéző gesztussal – Oroszországnak és annak vezetőinek ajánlja. Hogy tanuljanak egy elrabolt, rommá lőtt gyerekkorból.
Névjegy
Polina Zserebcova
1985. március 20-án született az akkor Szovjetunióhoz tartozó Groznijban. 1994-ben kezdte el írni a csecsenföldi háborúk alatti életét megörökítő naplóit. 2004-ben tudta csak elhagyni Csecsenföldet. Miután a naplójából megjelentek részletek Oroszországban, a fenyegetések és egy utcai támadás után férjével Finnországba menekült. 2012-ben Andrej Szaharov-díjra jelölték. Háborús naplói tavaly a többi között Németországban és Franciaországban is megjelentek.
