galéria megtekintése

Putyin ujja már a gombon van?

123 komment

Sz. Bíró Zoltán

Oroszországnak – Franciaország és Nagy-Britannia példáját követve – végre meg kellene békülnie azzal, hogy (a sajátos és gazdag kultúráján túl) nincs benne semmi kivételes, és a világ sorsának alakulása sem tőle függ. Ha Moszkva nem erején felüli ábrándokat kergetne, hanem végre saját politikai közösségének boldogulásával foglalkozna, akkor talán a nem túl távoli jövőben hatékony és erős gazdaságot tudna létrehozni, lehetnének elsőrangú egyetemei, és a hétköznapi élet komfortja is egyre közelebb kerülne – nemcsak néhány nagyvárosban, de vidéken is – a Nyugat-Európában megszokotthoz.

Másfél éve annak, hogy Vlagyimir Putyin budapesti látogatásával egy napon részt vettem egy Oroszországgal foglalkozó pódiumbeszélgetésen. A két „esemény" egybeesése a véletlen műve volt, hiszen a szervezők, amikor megkezdték munkájukat, még nem tudhattak arról, hogy az orosz elnök épp ezen a napon, 2015. február ­17-én Magyarországra jön.

Vlagyimir Putyin. Vissza kellene térni a képességekkel arányos ambíciókhoz
Vissza kellene térni a képességekkel arányos ambíciókhoz
Maxim Shemetov / Reuters

A rövid előadásokkal induló pódiumbeszélgetés középpontjában az orosz–nyugati kapcsolatok alakulása állt, illetve annak a kérdésnek a tisztázása, hogy az ukrajnai válságban tanúsított orosz magatartás fenyegeti-e a Nyugatot. Ennek kapcsán – többek között – aggodalmamnak adtam hangot amiatt, hogy az utóbbi időben feltűnően megszaporodtak azok a politikusi, elemzői és újságírói megjegyzések, amelyek folyamatosan emlékeztetik a világot Oroszország nukleáris arzenáljára.

 

Ezt olyan új jelenségnek találtam, amire a késői szovjet korszaktól nem találni példát. Nem emlékszem, hogy a Brezsnyev-korszakot követő időszakban, de akár még Brezsnyev idején is lett volna olyan szovjet vagy orosz vezető, aki ezen a módon akarta volna országa erejét bizonygatni. Az utolsó szovjet pártfőtitkárok nyilván tudatában voltak annak, hogy a Szovjetunió képességeit a nyugati vezetők is pontosan ismerik, nem kell ezt teátrálisan ismételgetni. Gorbacsov pedig – az amerikaiakkal tárgyalva – éppen azon dolgozott, hogy ezt az elképesztő méretű arzenált kezdjék el kölcsönösen csökkenteni.

Amikor 1991 júliusában sikerült aláírni a stratégiai támadófegyverek csökkentésére vonatkozó első szovjet–amerikai megállapodást, a START–I-et, akkor még mindkét fél – különböző hordozóeszközökön – több mint tízezer nukleáris robbanófejet tartott hadrendben. Ráadásul ezek az adatok csak a stratégiai fegyverekre vonatkoztak, vagyis nem tartalmazták az atomtöltettel ellátott taktikai eszközöket. Ma, köszönhetően a 2010 tavaszán Prágában megkötött megállapodásnak, számuk már egyik oldalon sem lehet több 1550-nél. Még ez is sok, de már jóval kevesebb, mint volt huszonöt évvel ezelőtt. A stratégiai nukleáris képességek korlátozására, majd csökkentésére irányuló tárgyalások hosszú, az 1970-es évek elejére visszanyúló története mégiscsak azt mutatta, hogy mind Moszkva, mind Washington tudatában volt e fegyverek birtoklásából következő rendkívüli felelősségének. Ennek kölcsönös belátása nélkül aligha tudtak volna megegyezésre jutni.

És persze ahhoz is kellett nem kevés felelősségtudat, hogy e fegyverek birtoklása senkit ne késztessen a másik fél nyilvános megfenyegetésére. Hosszú időn át tartották is magukat ehhez. Ezért tűnt különösen disszonánsnak és aggasztónak, amikor a Krím annektálásával párhuzamosan az egyik vezető orosz tévécsatorna hétértékelő politikai elemzőműsorában annak állandó műsorvezetője – aki egyben a csatorna vezérigazgató-helyettese – szabályosan megfenyegette az Egyesült Államokat. Arra emlékeztette Washingtont, hogy „Oroszország az egyetlen olyan ország, amely képes ténylegesen radioaktív hamuvá változtatni az Egyesült Államokat". A műsor egy nappal a Krím félszigeten megtartott népszavazás után és egy nappal azt megelőzően került adásba, hogy az orosz Szövetségi Gyűlés kimondta a terület „visszacsatolását".

A mondat funkciója nyilvánvaló volt: senki ne merjen semmit tenni, mert annak drámai következményei lesznek.
Többek között erre az epizódra is gondoltam, amikor pont egy évvel később a pódiumbeszélgetésen szóba hoztam a nukleáris fenyegetés problémáját. És akkor még nem tudtam arról, hogy rövidesen bemutatják azt a hosszú dokumentumfilmet – Krim. Puty na rogyinu –, amelyben jórészt maga Putyin meséli el a Krím megszerzésének történetét. Az opus több szempontból is figyelmet érdemlő. Például azért, mert itt ismerte el az orosz elnök, hogy a krími akcióban részt vevő „zöld emberkék" nem „népfelkelők", a helyi „önvédelmi erők" tagjai voltak, hanem az orosz hadsereg speciális alakulatainak katonái.

Ezt orosz részről – Putyinnal bezárólag – egy teljes éven át folyamatosan tagadták. A film azonban nemcsak ezért volt érdekes, de azért is, mert annak szerkesztő-riportere egy ponton fontosnak tartotta megkérdezni az orosz elnököt, hogy a „visszacsatolás" napjaiban az orosz vezetés kész volt-e a nukleáris erők harckészültségét elrendelni. Putyin erre határozottan azt válaszolta: „készek voltunk ezt megtenni". Majd arról beszélt, hogy a Krím félszigetet Oroszország történelmi területének tekinti, ahol oroszok élnek, akik veszélybe kerültek, és ezt Moszkva nem nézhette tétlenül. Ezek szerint az az Oroszország, amelyik ma is a világ legnagyobb kiterjedésű országa – területe még mindig több mint 17 millió négyzetkilométer –, egy 27 ezer négyzetkilométernyi félszigetért képes lett volna akár nukleáris konfliktust is vállalni? Ezt ugyan nem gondolom, de azt igen, hogy orosz részről az ukrajnai válság kezdetétől feltűnően gyakran élnek a nukleáris fenyegetés retorikájával. Mert mi más lenne az orosz nukleáris képességek ismétlődő felemlegetése, mint sajátos zsarolás. Ebbe a repertoárba nemcsak a „nukleáris hamuvá tétel" meglebegtetése fér bele, de az is, hogy a Kremlhez közel álló politikai elemzők vezető nyugati lapok kérdésére, hogy mit tenne Moszkva, ha a ­NATO-államok támadó fegyvereket szállítanának Ukrajnának, rendre azt felelik: taktikai nukleáris fegyvereket vetne be.

De ebbe az eszköztárba ennél jóval durvább és direktebb fenyegetés is belefér. Nem volt az még olyan régen, amikor a duma egyik frakciójának vezetője, korábban az orosz alsóház egyik alelnöke, Vlagyimir Zsirinovszkij úgy látta „megoldhatónak" az orosz–török viszályt, ha Oroszország pár „különleges" bombát dobna le a Márvány-tengerre, hogy az így keletkező hullámok elsodorják Isztambult. Ez biztos jobb belátásra bírná a törököket – fejtegette álláspontját az orosz politika veterán fenegyereke. Lehet persze erre azt mondani, hogy Zsirinovszkij szavai nem számítanak, mert ő csak egy politikai bohóc.

El is fogadnám ezt, ha időről időre nem került volna fontos közhatalmi funkciókba, és ha szinte naponta ne látnák és hallanák elképesztő filippikáit a vezető tévécsatornák orosz nézői. De sajnos látják és hallják. Nyilván nem véletlenül.

Ez a fenyegető és egyben végtelenül felelőtlen retorika nem az erő jele. Egy magabiztos hatalom aligha tenne ilyet. Oroszország ugyan továbbra is nagyhatalom, ám most is, mint ahogy korábban is – leszámítva három viszonylag rövid történelmi periódust –, a többi nagyhatalomhoz képest gyenge. Nem azért gyenge, mert jelentős területeket veszített el a Szovjetunió felbomlásakor – bár hiba lenne ezek nagyságát lebecsülni, hiszen az elveszített terület közel egymillió négyzetkilométerrel nagyobb, mint az Európai Unió összterülete –, hanem elsősorban azért, mert csökkenőben vannak emberi erőforrásai, és a gazdasági növekedése is megtorpant. Mindeközben Oroszország – mint ahogyan a többi nagyhatalom is hajlamos volt erre – szereti magát kivételesnek tartani. Ez a máig meglévő, sőt, az utóbbi időben kifejezetten felerősödő sajátos küldetéstudat azonban megakadályozza Moszkvát abban, hogy olyan szövetséget kössön, vagy olyan szervezetnek legyen tagja, amelyben nem övé a domináns szerep. Ez lélektanilag elidegeníti környezete jelentős részétől, amit csak tovább bonyolít, hogy ezzel párhuzamosan szervezetileg is elidegenedik a külvilágtól, miközben gazdasága továbbra is viszonylag fejletlen. Ráadásként pedig együtt kell élnie sajátos földrajzi adottságaival. Azzal az évszázadok alatt megszerzett hatalmas területtel, amelynek – az északi Jeges-tengert és a Csendes-óceánt leszámítva – nincsenek természetes határai.

A Kuzbassz atomtengeralattjáró Vlagyivosztokban július 30-án
A Kuzbassz atomtengeralattjáró Vlagyivosztokban július 30-án
Yuri Maltsev / Reuters

Ezért történelme során folyamatosan sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Azért, hogy ezt az érzetét leküzdje, maga kezdett másokat fenyegetni és próbálta meg – ameddig csak tudta – határait kitolni. Ez az a történelmi örökség – együtt a felélesztett nagyhatalmi büszkeséggel és erős küldetéstudattal –, ami az egyik legkomolyabb akadályává vált annak, hogy Oroszország az európai projekt részévé válhasson. Próbált ugyan beilleszkedni, de nem tudott. Kudarca – amit gazdaságának már jó ideje tartó hanyatlása csak tovább növelt – egyre jobban frusztrálja. Moszkvának, ha nem akar önsorsrontó magatartásának áldozatává válni, vissza kellene térnie a képességekkel arányos ambíciók politikájához.

Putyin első elnöki ciklusát még alapvetően ez jellemezte. Többek között ezért is bizonyulhatott több tekintetben is sikeresnek. Oroszországnak – Franciaország és Nagy-Britannia példáját követve – végre meg kellene békülnie azzal, hogy (a sajátos és gazdag kultúráján túl) nincs benne semmi kivételes, és a világ sorsának alakulása sem tőle függ. Ha Moszkva nem erején felüli ábrándokat kergetne, hanem végre saját politikai közösségének boldogulásával foglalkozna, akkor talán a nem túl távoli jövőben hatékony és erős gazdaságot tudna létrehozni, lehetnének elsőrangú egyetemei, és a hétköznapi élet komfortja is egyre közelebb kerülne – nemcsak néhány nagyvárosban, de vidéken is – a Nyugat-Európában megszokotthoz. Ha azonban Oroszország továbbra is BT-tagságára, nukleáris erejére, kiberhadviselő képességére és unikális földrajzi helyzetére hagyatkozva próbál nagynak mutatkozni, akkor egy idő után már arra sem számíthat, hogy közvetlen környezetében nagyhatalomként tekintenek rá.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.