„Még nem fejeződött be a 2004-ben felvett kelet-európai tagállamok gazdasági felzárkózása, és ez mindkét oldalon táplálja a szélsőséges, populista erőket. Magyarországon például másodosztályú tagságot emlegetnek, míg Nyugat-Európában előszeretettel riogatnak a keleti munkavállalók rohamával” – mondta lapunknak Christian Lequesne, a párizsi Nemzetközi Tanulmányok és Kutatások Központjának (CERI) igazgatója, aki a budapesti Francia Intézetben tartott előadást.

Noha a bővítés sok területen kedvező eredményeket hozott, a kutató elismerte, hogy vannak kudarcok is. Hatékonyan kikényszeríteni a feltételek teljesítését az EU csupán a csatlakozási tárgyalások alatt tudja, a már befogadott országok sokkal többet megengednek maguknak. „Ha azt kérdezzük, hogy sikerült-e az uniónak minden keletközép-európai országban meghonosítania a politikai liberalizmust, szemben az oligarchikus gazdasággal, nem lehet egyértelmű igennel válaszolni. A gazdasági oligarchia modelljéhez a teljes politikai ellenőrzés kiépítése is társul. Ha a magyar modellt nézzük, ez kevésbé liberális, mint a lengyel” – érvelt a párizsi Politikatudományi Egyetem tanára. A visszaélések szankcionálása elsősorban a jogállamiság terén nem működik, a gazdasági joganyagnál már vannak megfelelő eszközök (végső soron az Európai Bíróság).

A kelet-európai munkavállalók inváziójával riogató szélsőjobboldal üzeneteit átveszik a nyugat-európai jobbközép pártok is.

A kelet-európai dolgozók inváziójával, a szociális juttatások „lenyúlásával” kampányoló szélsőjobboldali mozgalmak üzeneteit átveszik a nyugat-európai jobbközép pártok is. Mint Christian Lequesne emlékeztetett rá, ezt igen prózai okból teszik: a választásokon a szélsőségesek komoly vetélytársaik. A 2004-es bővítés után Nagy-Britannia még azonnal megnyitotta munkaerőpiacát a kelet-európai tagállamok előtt, a 2007-es bővítés (Románia, Bulgária) után viszont már átmeneti korlátozásokat vezetett be. David Cameron brit kormányfő néhány hónapja egyenesen azt javasolta a Financial Times napilapban, hogy a Kelet-Európából érkezőknek nem kellene megadni ugyanazokat a jóléti ellátásokat.

A bővítés egyik legnagyobb előnyének a kutató az Európában tapasztalható politikai stabilitást nevezte, amely nagyrészt annak köszönhető, hogy a volt kommunista országok beléptek az EU-ba és a NATO-ba is. „Érdekes, hogy Európából nézve ez nem olyan egyértelmű. Részt vettem nemrég egy konferencián az egyesült államokbeli Baltimore-ban, és egy történész azt mondta: ha valami sikeres volt az elmúlt húsz évben, ez az EU-bővítés. Az amerikaiaknak ez sokkal nyilvánvalóbb, mint az európaiaknak” –magyarázta Lequesne.

Ami az Európai Unió irányítását illeti, a francia szakértő vitatja az elterjedt vélekedést, miszerint a bővítés fékezte volna a döntéshozatalt, a szervezet hatékony működését. Ezt inkább a gazdasági válság lassítja. „Ha megnézzük, hogy mely tagállamokat sújtja legjobban a válság, kiderül, hogy a bővítés és a krízis között nincs átfedés. A visegrádi országok közül Magyarországra drámai hatást gyakorolt a válság, Lengyelországot ellenben alig érintette. A legnehezebb helyzetben a déli tagállamok vannak, amelyek immár harminc éve tagjai az EU-nak” – tette hozzá.

Megmaradt az unió vonzereje: Ukrajnában akkor lázadtak fel, amikor Janukovics elnök nem írta alá az EU-társulási szerződést.

Bármilyen furcsa is, tíz évvel a bővítés után, sokan még mindig régi és új tagállamokról beszélnek Európában. „Azért is különösnek tartom ezt, mert a valóságban nem létezik az új tagországok csoportja. Ott van persze a visegrádi együttműködés, de ha azt vizsgáljuk, hogyan szavaznak a tagállamok Brüsszelben (a fő döntéshozó szervben, a tanácsban), szinte sosem alakul ki az újak szövetsége a régiekkel szemben” – fejtegette a szakértő. S egyre inkább megmutatkoznak az „újak” közötti különbségek is, nincs rájuk jellemző, egységes magatartásminta.

A külpolitikában csökkent a távolság a 2004-ben felvett országok és Nyugat-Európa között. „Tíz évvel ezelőtt, az iraki beavatkozás idején Közép-Európa még erősen NATO-párti volt, és a transzatlanti szolidaritás eszméje mellett állt ki. Európa fennmaradó része megosztott volt, de Franciaország és Németország hangsúlyozta, hogy európai külpolitikára és védelemre van szükség” – idézte fel a CERI igazgatója. Mindez a Bush-korszakban történt, Barack Obama elnök érkezésével azonban változott a helyzet. Külpolitikai téren ma jóval közelebb áll egymáshoz Európa keleti és nyugati fele, a korábban a NATO-t előnyben részesítő Lengyelország ugyanúgy támogatja a közös európai védelem kialakítását.

Még egy hozománya van a keletközép-európai országok befogadásának: az EU keleti szomszédságpolitikája, amelyet az „új” tagállamok tűztek napirendre. Bár a szomszédságpolitika sikere nem teljes, az unió mégis át tudta adni a szabályrendszerét például Ukrajnának. „Az ukránok akkor lázadtak fel, amikor Janukovics elnök közölte, hogy nem írja alá az EU-társulási szerződést. Erre amúgy senki sem számított, még az Ukrajnát jól ismerő lengyelek sem” – vélte Christian Lequesne. Az unió megőrizte tehát a vonzerejét, amelyet angolul soft powernek (puha hatalomnak) hívnak. Csak éppen azt becsülték alá, hogy Oroszország továbbra is a hard power (kemény hatalom) modelljét, a XIX. század geopolitikai felfogását követi.