hasonlítani kezd a városi közép is.
A harmincas években fejlettségi szintünkben egyszer Pesten és Varsóban már közel voltunk Argentínához. Azután a negyvenes évek végétől ott összeszerveződik egy új világképű középosztály. Romantikusak és idegengyűlölők, hisznek egy újonnan definiált népben, ki nem állhatják az oligarchákat, megszervezik saját támaszuknak a lenti tömegeket – ezzel hosszú időkre bebetonozzák magukat a hatalomba –, hisznek valamilyen antiamerikanizmusban, amiből remélik, egyszer kinő valamilyen „igazi" függetlenség. S az egész a fél kontinensen ráépül a katonatisztekre. Argentínában éppen Juan Peronra. Ezek a katonák lesznek a nép „új szolgái", a reményhordozók.
Peron már rég nem él, elment régen mítoszának folytatója, az özvegy, az „isteni Evita" is. Az életéről szóló hollywoodi filmet egyébként néhány éve éppen Pesten forgatták. A 90-es évek Budapestjébe (a filmet 1996-ban mutatták be) az amerikai filmesek belelátták az ötvenes évek Buenos Airesét. Ha jól emlékszem, az ottani legfelsőbb bíróság az itteni Szépművészeti Múzeum volt. A peronizmus mint kultúra, világkép és program azonban megmaradt, mindenhol átvett lexikoncímszóként túlélte a névadókat.
|
Kaczynski most villámháborúval próbálkozik
Kacper Pempel / Reuters |
S most itt vannak a közép-európai peronisták. Rögtön kettő is: Orbán és Kaczynski. Külön-külön kevesek lettek volna a típus újragyurmázásához. De ketten együtt (s gondolom, azért lesznek még további klónjaik) már megbízhatóbban jelzik az irányt.
Az üzenet
A győztesek alapszövege a liberális és a közösségi (szolidáris) államformák kibékíthetetlenségéről még az első Kaczynski-kormány idejéből (2005–2007) származik. Ebben a kiérlelt formájában egyébként jelszóként Orbán tőlük és akkor vette át saját használatára.
Kaczynski évek óta ismétli, hogy a lengyelek most ismét nem szabadok, hogy az ország újra elvesztette a függetlenségét. S hogy ismét fel kell szabadítaniuk magukat. A társadalom egy része ezt most el is hitte. A választási gyűléseken énekelték is, hogy „a haza szabadságát, Urunk, add meg nekünk". De hát kik ellenőriznek, kik fegyelmeznek, honnan kerítettek be? Világos: az 1989 utáni elit és Brüsszel.
Ott a nemzeti függetlenség, a lengyel állam rekonstruálása körül mozog több mint 200 éve a nemzeti gondolat. Akármiről volt szó, társadalmi forradalomról, geopolitikáról, emberi megújulásról, azt a lengyel politikai nyelv mind függetlenségi küzdelemnek nevezte. Kizárólag annak hitte később a jobboldal a szovjetellenes megmozdulásokat is. Vidéken ma is befutó, aki magát a függetlenség harcosának nevezi. Mindegy, hogy kikkel; a Kelettel és a Nyugattal, a városiakkal és a jómódúakkal, a színes frizurákat viselő fiatal nőkkel vagy a pénzosztó európai tisztviselőkkel szemben.
Kaczynski magát is megjeleníti a szabadságharcosok között. És a parlamenti többség, a kormány nem elég. Szólnak a hazafias dalok, a fiatal társaságokban (persze nem mindegyikben) népszerű játékokban azt kérdezik: ha most törne ki Varsóban az augusztusi felkelés (a legendás, 1944-es) te beállnál, részt vennél benne? A harc folytatódik. Most egyfajta nemzeti egységért. Vagyis azért, hogy a független társadalom, az 1989 után kiépült különböző intézmények is fogadják el a kormány és a győztes párt vonalát. A taktikák szintjén érteni vélem Kaczynskit, egyszer már 2005-ben lényegében hasonló szövegekkel belevágtak a kormányzásba, de egyedül nem ment, koalíció kellett, amelyből két év múlva kiugrottak az akkori szövetségesek. Csak soha többé nem függeni mástól. Nem építeni senkire. Nem bízni senkiben. Most megvan a többség, de a képviselők egy része, tudja, nem szeret rohamozni. Olyan helyzeteket kell tehát teremteni, amelyek odaszegezik őket a mostani pártszerkezethez. Ezt az egészet az utcán most stratégiaként adják el. Közösséget, persze nemzetit, kell építeni.
Harcmodor
Kaczynski most villámháborúval próbálkozik, nem akar időt hagyni az ellenfélnek az újraszerveződéshez, az esetleges hatékony nemzetközi tiltakozás összecementezéséhez. Egyelőre senki sem látja, képes-e valamilyen koncepcionális ellenállásra a régi politikai elit. Esetleg kreatívabb lesz-e a magyarnál?
De Lengyelországban az ellenzéki oldalon így is van erő. Néhány hét alatt megalakultak a demokráciavédelmi bizottságok,
a KOD-ok (nem lehet még igazán semmit sem tudni róluk), s már lement jelszavaikkal a több tízezres tiltakozó menetek első hulláma. Azért, mert itthon a politikai elittel bizalmatlan amatőr szervezők az első években valamilyen szerephez jutottak az ilyesmiben, és a mozgalom gyenge és kudarcos maradt, miért ne működhetne egy másmilyen lengyel hagyomány másképp? Akár ellentétesen is?
Kaczynskiékkal szemben azonban egyelőre a hétköznapi kifogások sokkal inkább kulturálisak: a kormányt nem érdekli az 1989 után kialakult lengyel politikai kultúra demokráciafelfogása, a sikereset sem kívánná meghagyni. A felháborodás nagyobbrészt esztétikai.
Értelmiségi magyarázatok
2007-ben, a Kaczynski-kormány bukása után Adam Michnik egy beszédben azt mondta, hogy minden országnak olyan értelmisége van, amilyet megérdemel, de a lengyeleknek ennél azért egy kicsit jobb. Sokan azt gondolják, hogy az utolsó huszonöt év sikeres Lengyelországát – jól növekvő gazdaság, kiegyenesedő gerincek – a liberális értelmiség hozta ott össze. S nem értik, honnan most az idegenkedés. Az, hogy az elitek a középrétegeknél lejjebb ott sem álltak közben szóba majdnem senkivel, az kívülről, és különösen Nyugatról nem látszott.
Ebben a kommunikációs görcsben legfeljebb az volt a meglepő, hogy a lengyel világban a sok évtizedes újraéledő ellenállásban meghatározó szerepet játszottak a munkások és mások „lentről". S nemcsak hogy nem volt méltányos, de a lenti társadalmi szerveződések ismeretében hosszabb távon talán politikai öngyilkosságnak is tűnt őket figyelmen kívül hagyni. Erre Kaczynskiék már jó tíz év óta, tulajdonképpen Orbán nélkül is rájöttek.
|
Az „egész pályás kísérlet” Orbán politikai innovációja
Földi Imre / Népszabadság |
Közben kiváló liberális publicisták, mint Zakowski előadják, amit a magyarok már nagyobbrészt 2011–2013 között: az „amerikaiak s Európa nem tűri..." álmot. Ráadásul a kezdeti orbáni építkezés óta megváltozott a nemzetközi rendszer, s ma már még kevésbé konfrontálódik keleti „autoriter" perifériájával. A NATO sem pontoz le senkit.
Valószínűleg kezdjük felismerni, hogy Közép-Európa nem máshova fejlődik, hanem itt gyorsabban, drámaibban mennek végbe a folyamatok, mint a régi Európában. Mi is, ők is – Zygmunt Bauman kifejezésével – az interregnum, a „királyságok közötti idő", a régi intézmények csődjeinek, zsákutcáinak korát éljük, de a poszt-1989-es demokrácia a régi nyugatinál sokkal gyengébb, könnyebben behorpad, mint az. Nálunk az importált intézményi vázat nem veszi igazán körül jól odanőtt társadalmi szövet. De a régi rend Nyugat-Európában is recseg-ropog.
Ez nem ment fel Keleten senkit: aki egy kiszáradt vidéken tüzeket rak, az gyújtogató.
Jadwiga Staniszkis, az egyik legjobb lengyel szociológus már sok évvel ezelőtt, az értelmiségi közvéleménnyel szemben Kaczynskiék mellé állt, de most elfordult tőlük. Az első rohamokat szakmailag védhetetleneknek minősíti. Az egész a pártelnök „vasakaratából" következik, a kormányoldalon is sok a szakember, aki már nagyobbrészt szégyelli magát, de még hallgat – mondja a professzor asszony.
Párhuzamok
Léteznek magyar–lengyel párhuzamok, de az egyes intézményeket érő támadások (majdnem mindegy, miként nevezik azokat reformoknak) láthatóan még a lengyel világon belül is különböző érzékenységeket érintenek. Másként reagál majd valószínűleg az ellenállás az első, az alkotmánybíróságot és az állami médiát érintő támadások után az ügyészség, általában a bíróságok, vagy a teljes médiarendszer bedarálásának kísérleteire.
S létezik még szervezett munkásság, sőt, agrárvilág is, bár pozícióit az utolsó években a gazdaság és a politika ott is aláásta. Az Orbán-modellt e helyi változatoktól függetlenül Varsóban konkrétan biztosan nem lehet alkalmazni. Az „egész pályás kísérlet" kétségtelenül Orbán politikai innovációja, bármennyire utáljuk is, 1989 után úttörő kísérlet a régióban. Tanult is belőle az összes játékos, valamennyi oldalon, itthon és a szomszédoknál. Ugyanúgy, ugyanezt még Pesten sem lehetne már lejátszani, hát még egy másik pályán. S egyelőre nem látszik, mennyire kreatív – ha egyáltalán – a lengyel kormánycsapat. De a peronizmus egyelőre itt is és náluk is működik.
