galéria megtekintése

Pánik nélkül

8 komment


Horváth Gábor

Nem állatok. Igen, a társadalomnak meg kell magát védenie tőlük. Olykor, hogy a békés többségét megóvjuk, az életüket is el kell venni. De a terrorista nem valamilyen alsóbbrendű, értéktelen biológiai képződmény. Ő is ugyanolyan ember, mint mi, legfeljebb félresiklott, megkeseredett az élete. Ezt persze az olvasók közül sokan ki fogják kérni maguknak, és egyéni értelemben igazuk lesz. Ám ha az eltaposandó svábbogárral azonosítjuk őket, sosem fogjuk tudni elejét venni az újjászületésüknek, elszaporodásuknak.

Lehet, hogy lélekben könnyebben szánjuk el magunkat a megsemmisítésükre, ha nem emberként gondolunk rájuk. Ám amikor kizárólag páncélosokkal, kommandósokkal, szőnyegbombázással válaszolunk, egyúttal újratermeljük őket és súlyosbítjuk az általuk jelentett veszélyt.

 

A brüsszeli támadás után persze magasra csapnak az indulatok. Ez természetes emberi és társadalmi reakció. Mellesleg a terroristák is pont erre számítanak, ezért csinálják az egészet. Ám a harag, az ő haragjuk is, rossz tanácsadó. Lefejezős, vízbe fojtós, emberégetős videóival az Iszlám Állam nemcsak erkölcstelen barbarizmusát leplezi le, hanem azt is, hogy hideg számítással, a nyugati társadalmak alapos ismeretével, talán ösztönös, de az is lehet, hogy egyetemeken elsajátított lélektani tudással operál. Olyan konfliktusba akar minket beugratni, amelyben a mostaninál előnyösebb helyzetben van.

A terror (magyarul a félelemkeltés) ugyanis, és ezt sosem szabad szem elől téveszteni, a gyengék fegyvere. Ha erősek lennének, gazdaságukkal, kultúrájukkal, netán hadseregükkel próbálnák befolyásolni a világot. Ám

eszköztelenek, és ezt tudják is magukról. Ellenben elég kétségbeesettek, reményvesztettek ahhoz, hogy akár életük árán is tudassák a világgal: szerintük nincsenek rendben a dolgok.

Naivitás lenne azt hinni, hogy ehhez manapság elég összehívni egy sajtókonferenciát. Azzal nemhogy a New York Times, de még a bagdadi kormány hivatalos lapja, az al Szabáh címlapjára sem lehet kikerülni. Kit érdekel, hogy Irak sivatagos nyugati provinciáiban tüntet pár ezer a síita kormányzattal elégedetlen szunnita földműves? Kipróbálták, senkit.

A politikai terror nem azonos az egyszerű királygyilkossággal. A történelem első ismert terroristái, és ezt az antiszemiták nyilván jóleső bólintással konstatálják, a Júdea római megszállása ellen hadakozó fanatikus zsidó sicariusok voltak, akik 2100 évvel ezelőtt tőrrel és pusztítással próbáltak háborút szítani a lakosság és az idegenek között. A talmudban is szerepel, hogy még Jeruzsálem élelmiszerraktárait is megsemmisítették, hogy az embereket fegyveres harcra késztessék a rómaiak ellen. Nyilván azért folyamodtak ilyen, saját népességük számára is szenvedést okozó eszközökhöz, mert nem voltak elegen és nem voltak elég erősek a nyílt csatához. Az első muzulmán terroristák az ezer évvel ezelőtt élt síita asszaszin szekta tagjai voltak, akik az iszlám ellenségei, főként a keresztesek ellen hadakoztak orgyilkosságok révén. Ne tegyünk úgy, mintha vadonatúj dologról lenne szó!

Maga a terrorizmus kifejezés, és ezt jó eséllyel mosolyogva veszik antiliberális körökben, a francia forradalom idejéről származik, amikor a jakobinusok a nemesek és általában minden ellenszegülő guillotine alá küldésével próbálták elvenni az ellenfelek harci kedvét, s feltüzelni sajátjaikat. Ezt hívták a rettegés (a terror) uralmának. Megint csak abból a kétségbeesésből fakadt, hogy a forradalom vezetői látták: túlerővel kerültek szembe.

A modern korban pusztán terrorista eszközökkel egyetlen szervezet sem tudott célt érni, bár az többször is megtörtént, hogy a világ felfigyelt, s egy-egy válságot végül sikerült megnyugtatóan rendezni.

Ki emlékszik ma már a dél-tiroli vagy a québeci robbantásokra? Másrészt hiába volt a sok évtizedes terrorkampány, Észak-Írország megmaradt az Egyesült Királyság, Baszkföld pedig Spanyolország részének, és Izraelt sem sikerült felszámolni.

A terroristáknak azonban sokszor annyi is elég, hogy a világ beszéljen az ügyükről.

A terrorakciókra kétféle válasz létezik. Az első a zsigeri. Ezt legmarkánsabban talán Donald Trump fogalmazza meg: tízszer akkorát kell visszacsapni. (Utánanézhetne, mire ment ezzel Hitler a Szovjetunió megszállt részén vagy akár Franciaország Algériában.)

A Republikánus Párt egyre valószínűbb elnökjelöltje a kínvallatás törvényesítését sürgeti, hogy az elfogott terroristákból kiverjék társaik nevét és terveit. „Nem lehetünk puhák vagy gyengék. Nagyon-nagyon kemény lennék a határok megerősítésében, és bizonyos embereket nem engednék be az országba" – ismételte meg a brüsszeli merényletek kapcsán. Az elemzések már a novemberi párizsi terrortámadások után azt várták, hogy a külpolitikában járatlan, üres és nyers szólamokkal operáló milliárdos visszaesik, mert az emberek rájönnek, hogy ilyen időkben nyugodt, tapasztalt, igazi vezetői erényekkel rendelkező elnökre van szükség.

Nem így történt, az iszlám terrorizmus, például a decemberben 14 áldozatot követelt San Bernardinó-i támadás kifejezetten segítette Trump mindent végletekig leegyszerűsítő, kizárólag az érzelmekre apelláló kampányát. Nemcsak ő, de fő jobboldali vetélytársa, Ted Cruz is a mecsetek, sőt, az amerikai muzulmánok általános megfigyelését javasolja. Utóbbi odáig is elment, hogy az iszlám hívőknek megkülönböztető jellel ellátott személyi igazolványt kellene hordaniuk. Szerencsére sárga csillagot nem varratna a mellükre. Egyelőre.

„Fel kell hatalmazni a rendfenntartóinkat, hogy őrjáratozhassanak és biztonsági műveleteket folytathassanak a muzulmán negyedekben, még mielőtt radikalizálódnának!" – reagált Brüsszelre a texasi szenátor.

A másik lehetséges módszer az, amelyről a Demokrata Párt elnökjelöltségéért versenyző Hillary Clinton és Bernie Sanders beszél.

A volt first lady, szenátor és külügyminiszter több évtizedes világpolitikai tapasztalata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a dolgot „értékeinkkel össz­hangban" kell megoldani, kínvallatás helyett „szilárd, erős és okos" politikára van szükség. Sanders mintha csak kontrázna neki, a nemzetközi együttműködés elmélyítését szorgalmazta. Mindketten kerülték az érzelmeket felkorbácsoló, a bosszúvágyra játszó szólamokat, helyette megpróbáltak a választók eszére apellálni.

A szíriai Rakka, ahol a brüsszeli támadásokat kitervelték, már nem lesz sokáig­ az Iszlám Állam kezén. A terrorszervezetet meg lehet gyengíteni, vezetőit meg lehet ölni, mint ahogyan az al-Kaidával is történt.

A terrorizmus, ha nem esünk pánikba, nem fogja tudni tönkretenni társadalmainkat.

Azt, ha mégis bekövetkezik, magunknak köszönhetjük majd. Amerikában és ­Európában most egy ideig megint mindenki megfigyeli a mellette a metrón állók arcát, és benéz a buszon az ülés alá, nincs-e ott gyanús csomag. Ez hetekig, legfeljebb hónapokig tart, aztán elmúlik.

Pánik ellen pedig itt egy kis statisztika. Az elmúlt öt év adatai alapján egy a húszmillióhoz az esélye annak, hogy egy amerikai terrortámadásban haljon meg. Ezzel szemben egy a nyolcszázezerhez a valószínűsége, hogy saját fürdőkádjában éri a vég, és még a végzetes villámcsapásnak is majdnem négyszer nagyobb az esélye, mint egy terrorcselekményé. A számok Európa eseté­ben se mondanak mást, a magyar adatok pedig végképp nem indokolják, hogy fehérneműt kelljen cserélnünk.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető