Ezzel a szorzóval lehet számolni az EU-ban jelenleg zajló építkezéseknél is: a finnországi Olkiluoto beruházásra eddig 2,8-szor annyit költöttek, mint tervezték, a szintén csúszásban lévő franciaországi Flamanville-ről pedig most azt állítják: „legfeljebb háromszor annyiba" fog kerülni, mint amennyit eredetileg szántak rá. Számos ország nem is árulja el a végső költségeket (a saját adófizetőinek sem), az orosz projektek valós áráról egyáltalán nincs hiteles információ.
|
A befejezetlen Olkiluoto-3 atomerőmű a finnországi Eurajokiban
Jussi Rosendahl / Reuters |
Steve Thomas, az University of Greenwich energiapolitikával foglalkozó professzorának előadása szerint a költségtúllépés egyik oka az építkezés elhúzódása: az Egyesült Államokban van olyan atomerőmű, amelyet 43 éve építenek, de a szomszédunkban egy szlovák és egy urán projekt is túllépte már a 30 évet, és a kortárs projektek átlagosan 6-9 évvel tartanak tovább a tervezettnél.
Külön nevesített kockázatforrás az orosz részvétel: a megkötött szerződései alapján a Roszatomnak jelenleg évente öt új reaktort kellene építenie – úgy, hogy az elmúlt évtizedben évente egyet tudott elkezdeni –, ám erre Steve Thomas szerint sem pénzügyileg, sem a gyártókapacitásait tekintve nincs felkészülve (a projekteket finanszírozó Vnyesekonombank helyzete pedig megrendült: a tavalyi állami megsegítés után idén újabb mentőakcióra van szüksége a csőd elkerüléséhez). A professzor elrettentő példákat is említett: Fehéroroszországnak 8 milliárd dollár többletköltséget okozott az osztroveci erőmű építése során a rubel értékvesztése, Bulgária pedig – miután több mint egymilliárd eurót költött a belenei atomerőmű építésére, és kiderült, hogy a projekt sosem lenne kifizetődő – most 550 millió dollár kártérítést kénytelen fizetni a Roszatomnak.
|
A belenei erőmű
Stoyan Nenov / Reuters |
Jávor Benedek, a Párbeszéd Magyarországért EP-képviselője szintén előadott a konferencián; szerinte a krónikus költségtúllépés a gyakorlatban jelenti, hogy a nukleáris ipar az atomerőművi projektek valamelyik költségelemét előbb-utóbb mindig az adófizetőkre terheli, adók vagy megemelt áramárak formájában. -Magyarországon többek között a tőkeköltségeket (a kamatot és a rendelkezésre tartási járulékot) sikerült máris áttolni az adózókra, pedig még el sem indult a beruházás – jegyezte meg, azt is hozzátéve: a Vnyesekonombanknak most egy olyan hitelkeret rendelkezésre állásáért fizetünk, amit a valóságban a pénzintézet valószínűleg nem tudnak biztosítani. -Sokan örülnének, ha Brüsszel a nyilvánvaló állami támogatás ellenére engedélyezné Paks II-t, újabban ugyanis a nukleáris lobbi fő céljává vált, hogy legalizálja az állami támogatásokat a dotáció nélkül életképtelen atomberuházásoknál.
A magyar döntés előrevetíti majd az atom támogathatóságára vonatkozó bizottsági hozzáállást – fogalmazott az EP-képviselő. Jávor tett még egy megfontolandó megállapítást: úgy vélte, a belenei tapasztalatok nyomán Magyarországnak minél előbb fel kellene mondania a paksi szerződést – amire most a Vnyesekonombank pénzügyi problémái alkalmat is kínálnak –, az idő előrehaladtával ugyanis egyre drágul a kiszállás. -Nagyjából egymilliárd eurót már mi is elköltöttünk a semmire – jegyezte meg, fölidézve, hogy az előkészítő vizsgálatok 13 milliárdba kerültek, a 2015-ös költségvetésben 28, a 2016-osban 113, a 2017-esben pedig 100 milliárd forint szerepel a bővítés címszó alatt, és vannak máshová, az Atomenergia Hivatalhoz vagy a radiokatív hulladékkezelőhőz eldugott költségek is.
