Norvégia: ki a felelős a végzetes késlekedésért?
Anders Behring Breivik hiába várt. A kormányzó norvég Munkáspárt ifjúsági táborában vérengző tömeggyilkost várakozásai ellenére sem állította meg senki. Másfél órán át lőhetett szabadon – ennyi időbe telt ugyanis, amíg az első riasztás után a norvég kommandósok odaértek a fővárostól, Oslótól 40 kilométernyire fekvő szigetre. Tragikomédiába illő epizódok után: az utat ugyanis nem helikopterrel tették meg, ahogy az ilyen bevetéseknél máshol rutinszerűen kellene, hanem kocsi vitte őket a vízpartig, ahonnan hosszú várakozás után hajóval tették meg az egyperces utat a 550 méterre lévő Utoyára. Egyszerű ez sem volt, mert a sziget felé tartó út közben a hajó lerobbant, így a kommandósokat végül a szerencsére résen lévő civil mentőegység kísérte a tömeggyilkosság helyszínére. Breivik – aki azonnal megadta magát – ekkor már 68 halálos áldozatnál járt.
De tragikomikus volt az is, ahogy Sturla Henriksbo rendőrségi szóvivő odaállt a nyilvánosság elé, és azzal védte meg a mundér becsületét, hogy egész Norvégiának a maga 1750 kilométeres hosszával és több mint 50 ezer szigetével mindössze egyetlen négyüléses mentőhelikoptere van: ebből a négy ülésből kettő a pilótáké, egy pedig a kísérőé, így kommandósoknak végképp nincs hely rajta – magyarázta kissé kétségbeesetten a tisztviselő.
Annak ellenére, hogy a gyász eleinte elnyomta a felelősségrevonást követelő hangokat, öt nappal a vérengzés után már egyre többen firtatják, kellően felkészültek-e a norvég különleges erők a hasonló vészhelyzetek elhárítására. „Valaki másfél órán át kénye-kedvére mészárolhatott le gyerekeket, és nem volt, ki megállítsa. Ez még akkor is megbocsáthatatlan mulasztás, ha figyelembe vesszük a rendkívüli körülményeket” – állította az AP amerikai hírügynökségnek adott nyilatkozatában Mads Andenas, az Oslói egyetem jogászprofesszora, akinek az unokahúga csak a sövénybe bújva élte túl Breivik ámokfutását. Andenas szerint optimális esetben a kommandósoknak negyedóra alatt el kellett volna érniük Utoyára. Ha ez megtörténik, sok gyermeknek egyszerűen nem kellett volna meghalnia – véli a professzor.
Enyhén szólva nem vet jó fényt a hatóságok profizmusára az a tény sem, hogy a vérengzés előtt alig néhány órával a merénylő az oslói kormányzati épületeknél robbantott fel egy autóba rejtett pokolgépet. Az első pánikszerű segélyhívások Utoyáról akkor futottak be a központba, amikor mindenki mindent hátrahagyva teljes erővel az első, nyolc halálos áldozattal járó merényletre koncentrált. Túlélők elmondása szerint az is hosszú időbe telt, amíg tudtak valakivel beszélni: a segélyhívó-központok eleinte állítólag minden olyan bejelentést elutasítottak, amely nem az oslói robbantással volt kapcsolatban. És akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy hétfőn az utoyai halálos áldozatok számát 86-ról 68-ra igazították ki. Saját bevallása maga Breivik már azon is meglepődött, hogy egyáltalán eljutott a szigetre, nemhogy rendőregyenruhába öltözve még másfél órán át gyakorlatilag zavartalanul csalhassa lépre áldozatait – az elsők között a sziget egy szem biztonsági őrét. (A gyilkos végül ügyvédjétől tudta meg, hány emberrel is sikerült végeznie.)
Noha a felkészületlenség miatti bírálatokat a hatóságok kedden még elutasították – Karlk Storberget igazságügyi miniszter a kommandósok és a mentőegységek „fantasztikus” munkájáról áradozott – egyre több nemzetközi szakértő akad, aki azt feszegeti, hogy a pénteki kettős merénylet után Norvégiának mélyen magába kell néznie, ami a biztonsági felkészültséget illeti. Ahogy a történelembe valószínűleg bevonul, 7/22 ugyanis csak a jéghegy csúcsa: amikor 1994-ben az oslói nemzeti galériából ellopták Edvard Munch világhírű festményét, A sikolyt, a tolvajoknak még arra is maradt idejük, hogy gúnyfeliratot tűzzenek ki a kép helyére. Ez így szólt: Köszönjük a biztonságiaknak!
