Itt ölték meg Szarajevóban Ferenc Ferdinándot és Zsófia hercegnőt Dado Ruvic / Reuters

Sokan szeretnék, ha Ferenc Ferdinánd trónörökös és a neje, Zsófia hercegnő emlékműve visszakerülne a helyére. Ezt mondta nekünk az idegenvezető is, aki a túrát a Latin hídnál kezdte. Itt korábban – mutatta – a merénylő lábnyoma volt megörökítve. A bosnyák függetlenség után azonban eltüntették, és másik emléktáblát raktak ki a Bosna folyó partján lévő bérházra. Átrendezték az ott lévő múzeumot is, amely korábban a merénylők hősi történetét mutatta be. Már nem mint hősről emlékezik meg Gavrilo Principről, hanem mint a háború kirobbantójáról. A turisták körében halk morgás támadt, majd az egyikük megkérdezte a harminc körüli, angolul kiválóan beszélő fiatal bosnyákot: maga szerint akkor kicsoda volt ő? Megoszlanak a vélemények – szólt a diplomatikus válasz.

A vélemények azóta sem lettek egységesebbek a merénylőt és szándékait illetően. Sőt annyira különböznek, hogy szinte háborús dühvel fordítják szembe egymással a szerbeket és a nem szerbeket. Princip már szobrot kapott a vajdasági Tovarisevo (Bácstóváros) faluban, ahol az első világháború után a rokonai éltek. A szobrot a híres filmrendező, Emir Kusturica avatta fel. Kusturica, aki bosnyák muzulmán születésű, mára már teljesen azonosult az akkori és mai szerb szemlélettel. Azt hirdeti, hogy Princip hős volt, a megszállók elleni lázadó, forradalmár, és mindenképpen elismerésre méltó. A merénylő ezért kap szobrot Belgrádban is. Kusturica követeli, hogy Szarajevó is kövesse a példát. Feltehetően így is lesz, de csak abban az elővárosban, amelyet a szerb országrész, a Republika Srpska birtokol.

Aki turistaként utazik a háború tépte országban, látja, mennyire kettészakadt a két rész. A történelmi évforduló csak mélyíti a szakadékot. Szarajevóban sokan arra számítottak, hogy sikerül közös megemlékezést tető alá hozni. Nagy történelmi konferenciát szerveztek június 19. és 21. között nyolc egyetem, történelmi kutató intézet részvételével. A szervezők között volt az MTA Bölcsészettudományi Központja is. Pók Attila, a konferencia egyik magyar résztvevője sajnálkozik azon, hogy nem sikerült bevonni a szerbeket. Sem a szerbiai, sem a boszniai szerb tudományosságot. Voltak szerb történészek Szarajevóban, de csak magánemberként. Pók szerint diplomáciai ügyetlenkedés okozhatta, hogy a franciák nem kapcsolódtak be, a szervezést a bosnyákokon kívül az egykori központi hatalmak (osztrák, német, magyar, cseh, szlovén, bolgár) intézményei vállalhatták.

Nagyon fontosnak mondja Pók Attila, hogy sokkal több szó esett a háború társadalompolitikai hatásáról, mint politikatörténetről vagy hadtörténetről. Közös álláspontra azonban nehezen juthattak volna. Boszniában a történészek Gavrilo Principet a szerb állam által kiképzett és felbújtott terroristának tartják, a szerbek szerint viszont függetlenségi harcos.

A merénylet június 28-án történt. Vidovdan, azaz Szent Vitus napja a szerbek számára gyászünnep, mert 1389-ben az oszmán törökök ezen a napon verték le a szerb erőket, és lett gyászos vége a középkori szerb államnak. Állítólag a trónörökös bevonulása Szarajevóba Szent Vitus napján eleve provokációnak számított a szerb nacionalisták szemében. Ezért lett volna éppen akkor a merénylet.

Most szombaton viszont a szerb vezető politikusok (Belgrádból és a Republika Srpskából) Visegradban tartanak megemlékezést. Itt újra a színre lép Kusturica, aki évek óta építi a Drina partján Andricgrad néven a maga saját történelmi vízióját, egy álreneszánsz művároskát az egykori balkáni bazárvárosba, a Szinán pasa (Nagy Szulejmán szultán főépítésze) által épített ősi kőhíd mellé. Ivo Andric, a délszláv népek egyetlen irodalmi Nobel-díjasa (1961) itt töltötte a gyermekkorát, s a hídról és a körötte élő emberekről írta nagy művét. Andric boszniai horvát volt, de tagja a Mlada Bosna mozgalomnak is, és egész életében jugoszlávnak, szerb írónak vallotta magát – ezért Kusturica a példaképének mondja. De inkább üzletet csinál belőle. Andricgrad terveiben filmforgatási helyszín és egyfajta tematikus park szerepel: most ez ad otthont a szerbek megemlékezésének, akik ünneplik a merényletet és a háború kitörését. A szerb történelempolitikában az első világháború továbbra is nagy nemzeti diadal; noha a szerbek vesztesége iszonyúan magas volt.

Visegradnak azonban sokkal frissebb, fájó sebei vannak, amelyekről Kusturica és a vele ünneplő politikusok aligha beszélnek. 1990-ig a város lakóinak 65 százaléka muzulmán bosnyák volt. Többségüket elűzték, a háború éveiben tucatjával gyilkolták le a muzulmánokat, nőkre gyújtották rá a házat, rengeteg asszonyt és lányt megerőszakoltak a szerb katonák. Ez a tragédia aligha kap helyet a Kusturica által rendezett történetben.