– 2010-ben senki nem látta előre, hová jutunk 2014-re. Még Orbán Viktor fejében sem fordult meg a lehetőség, hogy Magyarország majdnem a nyílt kenyértörésig viszi az unióban – mondja lapunknak Hegedűs István szociológus, a Magyarországi Európa Társaság elnöke, aki a rendszerváltás utáni első parlamenti ciklusban még fideszes képviselő volt (1994-ben kilépett a pártból).
|
Orbán Viktor José Manuel Barrosóval, az Európai Bizottság elnökével. Kiismerték a kettős beszédet
Olivier Hoslet / MTI/EPA |
A Fidesz 2010-ben sem volt már lelkes Európa-barát, de a kormányra kerülés után mindinkább előtérbe helyezte a nemzeti érdekként feltüntetett kormányzati lépéseket. Orbán a tagállamok közötti nyílt küzdelem színtereként értelmezte az EU-t: egyfajta csatatérként.
S ezen a csatatéren az elmúlt négy évben ritkán volt fegyverszünet. Az európai közvélemény és média már 2010 vége felé meghökkent a magyarországi „fülkeforradalom” radikális megoldásain, amelyeket élesen bírálni kezdett. Kritikát váltott ki a médiatörvény, az új alkotmány, a bírók nyugdíjazása, összességében a demokrácia állapota. Forró hangulatban zajlott a magyar EU-elnökség 2011 első felében. Hiába teljesítettek kiválóan a magyar diplomaták és szakértők, kevesen figyeltek erre: Orbán belpolitikája „eltakarta” az európai ügyeket. A Külügyminisztérium azóta is a kármentést végzi, de az európai politikában a kormányfő hangja hallatszik.
Orbán még Strasbourgba is elutazott, hogy megvédje a mundér becsületét. – Orbán 2011-es megnyilatkozásaiból kimutatható, hogy elkezdődött a kettős beszéd: Brüsszelben vagy Strasbourgban kevésbé harcias hangot ütött meg, mint Budapesten.
Csakhogy később már a kettős beszéden is túllépett – idézi fel Hegedűs István. A fordulat 2013-ban, a Magyarországot elmarasztaló, az Európai Parlamentben elfogadott Tavares-jelentés kapcsán következett be. A magyar Országgyűlés határozatban utasította el a jelentést: a rendszerváltás, az euroatlanti integrációmeghirdetése óta először fordult elő, hogy a parlament visszadobja egy uniós intézmény állásfoglalását.
Radikális hangnemre váltottak a jobboldali politikusok, Rui Tavares zöldpárti EP-képviselőt például lekommunistázták. Lejárató kampányt indítottak Neelie Kroes és Viviane Reding EU-biztosok ellen is, noha ez utóbbi néppárti politikus. Európa-szerte megrökönyödést keltett, amikor Orbán párhuzamot vont Moszkva és Brüsszel között.
Felmerül persze a kérdés, miért bánik ilyen mostohán a hagyományos szövetségesi rendszerrel a magyar miniszterelnök. A magyarázat egyértelműen belpolitikai: a kinti pozíciókat rontja ugyan, de – ahogy Balázs Péter egyetemi tanár, volt külügyminiszter és EU-biztos fogalmaz – „bizonyos futball-lelátók közönsége tapsol” az EU-ellenes szólamoknak. Balázs személyes indítékot is lát: Orbán Viktor nem érzi jól magát az uniós társaságban. Ő mindenütt tapsot vár, de mivel rongálja a klub fegyelmét, ráadásul az EU-pénzek nettó kedvezményezettjeként megy szembe a szabályokkal, görbén néznek rá.
Hogyan reagált Európa a Fidesz-kormány unortodox, sokszor antidemokratikus lépéseire? A borúlátó változat szerint nem tett semmit. Az Európai Bizottság és az Európai Parlament jogi szempontból vizsgálódott, számos kötelezettségszegési eljárás indult, ám az Orbán-rezsim lényegén ez nem változtatott. Mint a volt külügyminiszter emlékeztet, az EU a tagállamok szervezete: ők mozgatják a szálakat, az intézmények – köztük a bizottság – végtelenül türelmesek a tagországokkal szemben. A nagy pártcsaládok pedig (a Fidesz esetében az Európai Néppárt) szolidárisak a saját tagjaikkal.
A derűlátóbb nézet szerint az EU-tagság valójában korlátokat szabott a Fidesz-kormány ambícióinak. Nem tudni, meddig jutott volna el az orbáni rendszer az Európai Unió és az Egyesült Államok kritikái nélkül, Hegedűs szerint az alaptörvényben például lehetnének „durvább” kitételek is. A konkrét nyomás hatására a magyar kormány néhány dologban visszalépett. A végeredményt legtöbbször úgy lehetne összefoglalni: egyik fél sem győzött, de Orbán Viktor sem.
Mosolyszünet fügefalevéllel
Az ősszel vetődhet fel Orbán Viktor washingtoni látogatásának kérdése – írtuk korábban. Mármint 2010 őszén. A fenti állítást csaknem négy éve, a nyár elején tette a washingtoni külügynél Martonyi János, a magyar diplomácia irányítója, aki igyekezett mihamarabb vizitelni amerikai kollégájánál, Hillary Clintonnál. A kormányfő viszont nemhogy nem járt azóta sem az USA fővárosában, és gyakorlatilag semmi esélye sincs rá, hogy Barack Obamától időpontot kapjon az Ovális Irodába, úgyhogy le is került a napirendről. Orbán ezt a nagy újítást vitte ugyanis a magyar–amerikai kapcsolatrendszerbe: a magyar vezetőnek nem kell mindenáron Washingtonba készülnie, és fehér házi időpontra ácsingóznia. Ha az amerikaiaknak nem tetszenek a magyar viszonyok, akkor vannak más barátaink is.
Márpedig nem tetszik nekik, ami Magyarországon folyik, és ezt még csak nem is nagyon leplezik. A mosolyszünettel terhelt szövetségesi viszony állapotát jól kifejezi a két külképviselet helyzete. Az amerikaiak nem törik össze magukat, hogy nyolc hónap szünet után végre nagykövet képviselje országukat Budapesten. A washingtoni magyar nagykövetséget viszont Orbán bizalmasa, Szapáry György vezeti, de információink szerint a szintén kint élő Fellegi Tamás volt miniszter egyre nagyobb befolyással bír a kétoldalú kapcsolatokban. A kapcsolatok kiüresedésén már csak fügefalevélnek maradt az állandó fordulat: Magyarország fontos szövetséges. Ez egyetlen, valóban lényeges területre igaz is, mondják washingtoni forrásaink: a katonai együttműködésre (NATO, Afganisztán, vegyifegyver-megsemmisítés), amiért Chuck Hagel, a Pentagon irányítója ki is fejezte nagyrabecsülését Hende Csabának.
A tengerentúlon egyre tartósabb hiányérzetet okoz, hogy nem tartják Magyarországot a Nyugat-Balkán és Kelet-Európa számára is példamutatásra alkalmas, kikezdhetetlen demokráciának. Aggódnak a kirekesztés, így az antiszemitizmus egyre erősebb megnyilvánulási formái miatt, és a kedélyeket Washingtonban is tovább borzolta az idei holokausztmegemlékezéseket övező hazai botrány.
A befektetői környezettel sincsenek megelégedve. A képhez hozzátartozik: az USA képviselőháza még a rájuk egyébként kifejezetten jó benyomást tevő Bajnai Gordon miniszterelnöksége alatt határozatban ítélte el az amerikai érdekeltségű Sláger Rádió kiebrudalását. Már Bajnaira is csak Joe Biden alelnök szakított időt 2009 végén, Obama kimentette magát, sürgős teendője akadt a pennsylvaniai munkásoknál.
A magyar demokráciával kapcsolatos aggodalmak Orbán kormányra kerülése után gyorsan megjelentek mind az amerikai kormánykörökben, mind ez utóbbival szimbiózisban élő média- és kutatói világban. E sorok írójával 2010 júniusában osztották meg hazánkba készülő amerikai diplomaták (ma már nem dolgoznak Budapesten) két fő aggodalmukat: a Jobbik bejutását a parlamentbe és Orbán hozzáállását ehhez a kérdéshez, illetve a készülő médiatörvények ügyét. Egy hónappal később, 2010 júliusában derült égből villámcsapásként jött és nyitotta meg a nyugati sajtókritikák hosszú sorát a The Washington Post vezércikke, amely gyakorlatilag megfenyegette Orbánt: „Ha gyengíteni akarja a demokratikus intézményeket, akkor csak azt fogja biztosítani vele, hogy ismét páriává válik a nyugati fővárosokban." A polémia, hogy a Fidesz kétharmados parlamenti többsége mire ad felhatalmazást, a mai napig folyik Washington és az orbáni hatalmi körök között.
Amerikai illetékesek és félhivatalos véleményformálók nemcsak a médiatörvények, de az alkotmány és az egész intézményrendszer átszabása, valamint különösen az egyházi törvény miatt folyamatosan hangot adtak nemtetszésüknek. E kritikák állandó fordulata lett a „fékek és ellensúlyok" hiánya. A kritikákra adott választ jellemzően fejezte ki Deutsch Tamás Twitter-üzenetében, amelyben a washingtoni külügy magas rangú illetékesével kapcsolatban feltette a költőinek szánt kérdést: „Ki a f... az a Melia?"
Orbán hozzáállása egyértelműnek tűnik: nem csinálunk belőle presztízskérdést, hogy mi az amerikai megítélés, elvagyunk így is. A miniszterelnök korábban szívesen járt magánúton is látogatóba Amerikába, ezek az utak mostanában elmaradtak. Talán azért is, mert egy ilyen vizittel kilógna a lóláb: nincs fehér házi meghívása. Ezért időnként Navracsics Tibor vagy Szijjártó Péter képviseli Magyarországot; az ő esetükben nem is lehet elvárás, hogy a legmagasabb szinten fogadják őket.
Orbánnak kezére játszik az amerikai külpolitika is. Utoljára Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc állt komoly diplomáciai válaszút előtt: előbbi a németekkel, franciákkal is szembemenve odaállt az iraki háború mögé 2003-ban, kivívva George W. Bush nagyrabecsülését. Gyurcsány viszont „elásta" magát a feltűnő orosz kapcsolattal, illetve „a Nabucco egy álom" kiszólással. Obama eközben éppenséggel leépíti a nagy háborúkat, Orbánnak elég annyit tennie: vállalható tempóban bont sátrat Afganisztánban.
– Biztonságpolitikai szempontból nézve nem volt sok érintkezési pontunk a NATO-n és Afganisztánon kívül; ezekben viszont az amerikaiak elégedettek voltak, a tárcaszintű együttműködés jól alakult – mondja Tálas Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának vezetője. Hozzáteszi: a saját „palaforradalmuk" nyomán az amerikaiak már kevésbé kényesek az európai energiabiztonsági kérdésekre. A Nabucco gázvezetéket maguk is eltemették. Az Orbán–Putyin-megállapodást Paksról nem nézték jól szemmel; igaz, ezt csak a krími válság élezte ki, hetekkel később. Összességében az amerikaiak jobban szeretnék, ha Magyarország a megoldás, nem pedig a probléma része lenne érdekeik és értékeik érvényesítésében, de együtt tudnak élni a galibával, amelyet egy Ohióval azonos népességű ország egyáltalán okozni képes Európában.
