Genscher az elmúlt ötven év egyik legjelentősebb nyugatnémet politikai személyiségének számított. Tizenegy évig töltötte be pártja, az FDP elnöki posztját. Huszonhárom éven át volt miniszter, ebből tizennyolcat a külügyi tárca irányítójaként. Két nagyágyúval ült egy kormánykoalícióban. Előbb a szociáldemokrata Helmut Schmidttel, majd a kereszténydemokrata Helmut Kohllal, miután az FDP – nem utolsósorban Genscher kezdeményezésére – hátat fordított az SPD-nek és lepaktált a CDU-val. Az „árulásért" sokan köpönyegforgatónak tartották a másoknál mindig jobban informált, a kellő időben az új helyzethez alkalmazkodni tudó politikust, aki azt bizonygatta: a szocdemekkel megromlott a házasság, elfogyott az összhang, váltani kellett.
A lavírozás és a taktikázás nagymestere szerette magát minden oldalról biztosítani. És mindenkivel jóban lenni. A hidegháború alatt sikeresen adta elő azt a diplomáciai akrobatamutatványt, amely során folyamatosan bizonyította elkötelezettségét az Egyesült Államoké és a NATO iránt, miközben igyekezett elsimítani a két szembenálló tömb közötti feszültségeket elsimítani és kapcsolatokat építeni a Szovjetunióval, illetve a Varsói Szerződés tagállamaival. Baráti viszonyt ápolt Henry Kissingerrel és Mihail Gorbacsovval, Eduard Sevardnadzéval és Horn Gyulával. Számtalan alkalommal járt a kádári, majd a berlini fal leomlásában kulcsszerepet játszó Magyarországon. Azon vezető nyugati politikusok közé tartozott, akik felismerték, hogy Gorbacsov glasznosztya és peresztrojkája mögött több van, mint lazítás a gyeplőn. S a leszerelési javaslatok sora nem szemfényvesztés, hanem annak beismerése, hogy Moszkva alulmaradt a (fegyverkezési) versenyben Amerikával szemben. A „genscherizmus" megteremtője azt is látta, hogy a német egység sorsa igazából Moszkvában dől el, s a szovjetekkel/oroszokkal kell megállapodni.
A hidegháború vége egyben a külpolitikus Genscher korszakának végét is jelentette. Igazából nem volt felkészülve arra, hogy mennyire megváltozott az újraegyesített Németország, e jóakaratúnak szánt (gazdasági) behemót világpolitikai szerepe és percepciója. Sokan a szemére vetették, hogy Szlovénia és Horvátország függetlenségének elismerésével a pusztító délszláv háborúknak ágyazott meg. A külügyminiszterségről 1992-ben leköszönt Genscher legnagyobb személyes kudarcának azonban teljesen mást élt meg: az 1972-es müncheni olimpiát, az izraeli sportolók elleni palesztin terrormerényletet. Ami szintén felkészületlenül érte a túszszabadításhoz amatőr módon nyúló hatóságokat, s az akkor szövetségi belügyminiszter Genschert arra ösztökélte, hogy létrehozza a GSG-9 nevű terrorellenes különleges rendőri egységet.
Imádott szerepelni, sokat publikált és a média is kedvelte a kommunikáció bajnokát. Maga is sokat gúnyolódott jellegzetesen nagy fülein. Védjegye a zakó alatt hordott sárga mellénye volt. A Titanic nevű szatirikus magazin róla mintázta a német Supermant, a Genschmant. A repülő embert, aki minden helyzetből kivágja magát.
Aki most átszállt egy másik világba.
