galéria megtekintése

Nem pánik, csak félelem

12 komment


Horváth Gábor

Pániknak nyoma sincs, de a bevásárlóközpont parkolójába behajtó kocsi ablakán benéz a fegyveres őr. Nemcsak úgy unottan, magyarosan, hanem figyelmesen, mint akinek az élete múlik a döntésen. Aztán barátságosan int: nincs miért tartania a három középkorú vásárlótól.

Később kiderül, hogy minden nagyobb üzlet bejáratánál újabb fegyveres posztol, aki szintén nyugodtan, de összehúzott szemmel figyeli a betérőket. Ez nem túlzott félelem vagy paranoia, Tel-Avivban nem tréfa a biztonság.

Mindennaposak a razziák Tel-Avivban
Mindennaposak a razziák Tel-Avivban
Baz Ratner / Reuters

Izraelben idén február végéig hét ember vesztette életét primitív, általában konyhakéssel, sőt ollóval végrehajtott terrortámadásokban, tavaly összesen 28. A gyilkossági kísérletekről szóló hírek lassan ugyanúgy a hétköznapok részeivé válnak, mint az időjárás-jelentés. Gadi Eizenkot vezérkari főnök ezért a minap elrendelte, hogy az Izraeli Védelmi Erők (IDF) szabadságon lévő katonáinál is mindig legyen fegyver.

 

A helyzet árt a gazdaságnak és különösen a turizmusnak, de nincs mit tenni: a zsidó állam nem egyszerűen ellenséges környezetben él, hanem forrongó, aktív háborúktól terhes térségben, ahol továbbra is ez az egyetlen működő demokrácia, annak minden nyűgével. Például belpolitikai viharokkal, szabad sajtóval, a kormányt lépten-nyomon ellenőrizni kívánó hazai és nemzetközi civil szervezetekkel. Ahogy egy magas beosztású hivatalnok az izraeli politikát érő súlyos bírálatok kapcsán megjegyezte: ez nem népszerűségi verseny, itt életben kell maradni.

„A barátom"

A környezetről az északi határnál lévő Cfátban szerezhetünk személyes benyomást. A Ziv kórház ortopéd osztályát vezető Alekszandr Lerner Szíriából hozzájuk hozott sebesültekről mutat fotókat. Leszakított végtagok, tátongó, nyers sebek, robbanások, szilánkok okozta leírhatatlan sérülések. Ehhez képest a Szovjetunióból 1990-ben áttelepült, a harctéri sebesülésekről három szakkönyvet is publikált professzor szinte hihetetlen számokat sorol: három év alatt mintegy hatszáz szíriait kezeltek, fér­fiakat, nőket és gyermekeket, akik általában életveszélyes állapotban kerültek az izraeli oldalra. Közülük tíznél kevesebben haltak meg, legtöbbjük saját lábán – vagy új, izraeli civil szervezetek adományaiból vásárolt műlábon, de gyalog – tért haza.

Egy kicsiny kórteremben Lerner főorvos két szíriai fiatalembert mutat be – természetesen nevek nélkül, megkérve, hogy az arcukat ne fotózzuk. Azt mondják, a szíriai hadsereg katonái, ami nem túl szabatos meghatározás, mivel abból is legalább kettő van, a hivatalos és a „szabad". Egyikük bal lábát végképp elvitte egy orosz repülőgépről ledobott bomba. (A helyzet iróniája nem kerüli el a Vlagyivosztokban született sebészprofesszor figyelmét, Lerner csendben mosolyog.) Arra a kérdésre, mit gondol most az izraeliekről, a huszonéves sebesült tört angolsággal annyit mond: „My friend" – A barátom.

Szíriában ez egyelőre nem a többségi vélemény. A határon Arje Salikar őrnagy, az IDF egyik szóvivője elmagyarázza, hogy odaát tudják, a súlyos sebesültek egyetlen esélye Izrael.

Mivel a határ két oldala között nincs semmilyen kommunikáció, egyszerűen ott hagyják a segítséget szorulókat a kerítésnél, amit az izraeliek látnak, és kiküldenek egy egészségügyi csoportot. A határon egy katonalány hosszan sorolja, kinek a kezén vannak a túloldali települések. Egyetlen pillantással átfoghatjuk a „Szabad Szí­riai Hadsereg", a kormányerők, az al-Kaidához tartozó an-Nuszra Front meg az egyik, az Iszlám Államra felesküdött helyi milícia pozícióit. És még az sem kizárt, hogy valakit kifelejtettem.

Négy másodperces riasztás

Az északi határhoz képest délen, a Gázai övezetnél mostanság szinte áldott béke honol. Persze minden relatív. Kerem Salom a határállomás koordinátora, Ami Saked lazán mutat az irodája sarkában felhalmozott repeszkupacra: ajándék Gázából. Ő felel az egyetlen, a kétmillió gázai palesztint élelmiszerrel, iparcikkel és energiahordozóval ellátó átrakóközpont működéséért. A lezser, őszülő haját lófarokban viselő, farmernadrágot, kockás flanelinget hordó menedzser kormányalkalmazott, de kétszáz beosztottjának többsége, így az összes biztonsági őr is magáncégeknek dolgozik.

Izraelben állandó a készültség
Izraelben állandó a készültség
Ammar Awad / Reuters

Hetvenöt Gázából átjáró palesztin munkatársa is van, akikkel arabul viccelődnek. Arra a kérdésre, hogy bízik-e bennük, komoly választ ad: – Persze, mindegyikkel évek óta ismerjük egymást. De ettől még lehet, hogy éjszaka ők is lőnek ránk. Kedvelem őket, bízom is bennük, de mindent ellenőrzünk.

A gázai szállítmányokat először egy távirányítású teherautó-szkenner világítja át, majd kutyák szagolják végig, és csak ezután mennek a közelükbe az izraeli biztonságiak. A benti teherautók csak idáig jöhetnek, és az izraeliek sem hajthatnak át a túloldalra. Tizenkét, egymástól is ötméteres betonkerítéssel elválasztott, nagy, négyzet alakú rakodótéren pakolnak át mindent. Ottjártunk idején többek között Ausztráliából importált tenyészmarhákat hajtottak át cowboyos kia­bálás közepette az egyik kamionról a másikra. Kifelé kockákba préselt fémhulladékot visznek, ezeket akkurátusan végigszagolja két német juhász, nincs-e bennük robbanóanyag.

Az egyik placcon Saked lehajol, és kis gödröt mutat az aszfaltban: aknavetőből kilőtt gránát okozta, a közeli betonkerítésen szilánkok hagytak sok tucat nyomot. A Gázai övezetet ellenőrző Hamasz szeretné kiprovokálni az átrakó akár átmeneti leállítását, hogy aztán Izraelt vádolhassa az ellátási nehézségekért. A határon épített ipari parkot is ők gyújtották fel, pedig ott több ezer gázai dolgozott, zömmel multiknak, például Calvin Klein farmereket varrtak. A Hamasznak ez nem tetszett, a szervezet abban érdekelt, hogy a fiataloknak ne legyen más lehetőségük, mint beállni a fegyveres osztagokba.

Közvetlenül a gázai kerítés északi oldalán fekszik Nativ Ha'hasara. A falu eredetileg a Sínai-félszigeten volt, de amikor azt visszaadták Egyiptomnak, lakói úgy döntöttek, együtt maradnak, továbbra is sivatagi növénytermesztéssel akarnak foglalkozni, csak már Izrael eredeti határain belül. Most üvegházaiktól alig száz méterre a Hamasz fegyveresei gyakorlatoznak, akik a határkerítés túloldalán barátságos kis lőteret rendeztek be. Errefelé a Gázából kilőtt rakéták 4-5 másodperccel a riasztás után már be is csapódnak. Kezdetben, amikor az észlelőrendszer még kezdetleges volt, naponta 20-25-ször is megszólaltak a szirénák. Napjainkban már sokkal elviselhetőbb a helyzet, de a lakosok most meg a földre tapasztják a fülüket: a palesztinok alagutakat ásnak a kerítés alatt, hogy azokon terroristákat juttassanak izraeli területre. Eddig 39 ilyen járatot tártak fel, sokat a közvetlen közelben.

Békeüzenet apró cserepekből Nativ Ha'hasaránál, a gázai kerítésen
Békeüzenet apró cserepekből Nativ Ha'hasaránál, a gázai kerítésen
A szerz? felvétele

Házigazdánk, a negyven körüli Lia két gyermek anyja. A település nem kibuc, hanem mosav. A kettő között az a különbség, hogy itt mindenkinek saját tulajdona a ház és a föld. Lia azt mondja, fiainak nem annyira az életéért aggódik, mint inkább az elmeállapotukért. Egész életükben azt figyelik, hol van a legközelebbi óvóhely, mert ha megszólal a sziréna, csak egy rövid sprintre van idő. Óvóhely az iskolabusz színesre pingált megállója, a kultúrterem mosdója és a játszótér mellett is van. Sokan a házak óvóhelyén rendezték be a gyerekek hálószobáit, így legalább éjszaka nem kell velük rohangálni. Az évek során hárman haltak meg rakétatámadásban. A kérdésre, hogy miért nem költözik távolabb Gázától, Lia dacos választ ad: „A falunk egyszer már mindent otthagyott, hogy békében élhessünk, még egyszer nem akarunk költözni. Különben is, a földből élünk, azt meg nem vihetjük magunkkal."

Nativ Ha'hasara igyekszik jó képet vágni a dologhoz. A Gáza felé néző oldalon egy helyi művész színes kerámiából tájképeket és békeüzeneteket formáz. Ha valaki a túloldalról távcsövön átnéz, arabul is ezeket olvashatja. Azt még jó távcsővel se feltétlenül látni, hogy a kis cserépdarabokon egyenként is a „béke" szó szerepel, sok különböző nyelven. A cserepeket fogyatékkal élő izraeliek készítik, és a mosav vendégei egyenként ragasztják őket a betonkerítésre.

Irán a mumus

Az ország biztonsági helyzetéről szólva Cahi Hanegbi, a kormány magját alkotó konzervatív Likud párt veterán politikusa, aki ötször is volt miniszter és kétszer a Kneszet nemzetbiztonsági bizottságának elnöke, azonnal a tárgyra tér: a fő gond nem az Iszlám Állam, nem a Hamasz, hanem Irán.

Az izraeli külügyminisztérium által szervezett ötnapos út során kivétel nélkül minden kormányzati illetékes ugyanezt mondta: Teheránt legfeljebb lelassítja a nukleáris programjáról kötött nemzetközi megállapodás, de célja továbbra is a regionális hegemónia, amelynek Izrael az útjában áll. Igaz, Hanegbi munkáspárti kollégája, az alig harmincéves Stav Safir másban látja Izrael fő problémáit. Szerinte a határok végleges meghúzása és biztonsága mellett az állam és a vallás szétválasztására, a szupergazdagok érdekeit szolgáló berendezkedés demokratikusabbra alakítására volna szükség.

Ami a biztonságot illeti, a baloldal szerint arra a palesztinokkal kötött megállapodás adná a legjobb esélyt. Ehhez persze előbb érdekeltté kellene tenni a másik felet is, mivel a jelenlegi jobboldali kormány elszigetelte a világban Izraelt, miközben a palesztinok komoly nemzetközi támogatottságot értek el. Izraelnek többet kellene tennie a kiegyezésért, de a szélsőséges telepesek foglyul ejtették a kormányt. Izrael magabiztos, erős ország, elég katonai képességgel a védelemhez, nincs oka félni a jövőtől – mondja lendületesen Stav Safir. Ám az emberek többsége most a kormány által is gerjesztett félelem miatt a jobboldalra szavaz.

Izraelt nagyon zavarja a Nyugaton lábra kapott, a zsidó állam ellen bojkottot, a befektetések kivonását és szankciókat sürgető mozgalom. A zsidó identitás része a jobb világ megteremtésének igénye, ezért Nyugat-Európában sok liberális és baloldali zsidó is támogatja a kezdeményezést. A fiatal munkáspárti politikus szerint azonban a dolog visszafelé sült el: az izraeliek úgy érzik, az egész világ ellenük fordult, megint félnivalójuk van, tehát erős, konzervatív kormányra van szükség. A kedvező fordulathoz nem bojkott, hanem ellenkezőleg, nemzetközi támogatás kellene – érvel Stav Safir. Az, hogy az izraeliek megint úgy érezzék, nem csak őket érdekli országuk biztonsága.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető