galéria megtekintése

Lustán nézték a történelmi pusztítást

Az írás a Népszabadság
2015. 05. 15. számában
jelent meg.

Szász Balázs
Népszabadság

Ozorán találkoztunk, ahol lelkesen főzte a fesztivál alatt a házisört, magyarázta az élesztők hatását, és mesélt tág szemekkel a meadről, A Gyűrűk Urából is ismert mézsörről. Igen, van benne valami határozottan Középfölde: hófehér bőr, égővörös göndör haj és szakáll, derű és jóságos tekintet.

Pár hete Újdelhiben összefutottunk a bazárban, ittunk egy kávét. Izgatottan állt élete első vezetett túrája előtt Nepálba. Az ország külön helyet foglal el szívében, több okból is. Mindenki azért megy Nepálba India után, hogy kikapcsolódjon – ő is.

Nepálban nincs olyan tömeg, az emberek pedig sokkal mosolygósabbak.

Természetbe járó emberként vonzzák a természet ereje-tisztasága mellett az organikus ételek és a buddhizmus mint életvezetési út. És ugye, Buddha is Nepál szülötte. Katmandu, az ősi város is megfogta. Pár órát beszélgettünk – indult haza a repülőm –, javasoltam helyeket Katmanduban nekik, ő meg elmondta, hányszor is mentek oda hozzá vörös haját megtapogatni.

 

A geológiát tanult Leporisz Viktor (akit mindenki csak Vikke néven ismer), több indiai és ázsiai út után döntött úgy: kipróbálja magát túravezetőként. Ehhez képest a fiatalember rögtön a sűrűjébe került: az április 25-i nagy nepáli földrengés közepén találták magukat. Na jó, a „közepén” szó itt nem annyira helyes. Amint magyarázza, szerencséjük az volt, hogy akkor már 4200 méteren jártak. Előkerül egy rajz is, a tektonikus lemezek mozgását illusztrálandó, mely bemutatja, miért éppen a kőzetrétegeket tekintve a középső, a Himalája alá bukó lemezen – amelyen Katmandu is elhelyezkedik – volt a legnagyobb a pusztítás.

Fotó: Leporisz Viktor

A köztük levő nagy kőzettömeg sok mindent elnyelt. A hírekbe is bekerültek; ők voltak „az eltűnt magyar csoport”, akik csupán pár nappal a tragédia után léptek kapcsolatba szeretteikkel és a hivatalos szervekkel. Az én aggódó-érdeklődő e-mailemre is csak pár nap után válaszolt az Annapurna mögül, Jomsom városkából. Már akkor megbeszéltük az interjút. Ahogy Ferihegyre ér, felhív – tőlem tudja meg az aznap reggeli második földrengés hírét –, és le is fixáljuk másnapra a beszélgetést a Radi-Ozora szerkesztőségében. Ahogy betoppan a Múzeum körúti lakásba, konstatálom: Delhihez képest lefogyott.

– Hát, az Annapurna körbejárása úgy, hogy közben tízezer méternyi szintkülönbséget teszel meg, és szinte csak zöldségeken élsz, megtette a hatását. A nyolcfős csoporttal Katmanduban találkozott; volt benne némi vizsgadrukk. Másnap indultak. A csapat hamar összekovácsolódott. Már pár napja úton voltak, szépen lassan emelkedtek az Annapurna körül vezető túraútvonalon. Megálltak egy kétnapos akklimatizációra a 3500 méteren fekvő Manang faluban. Az akklimatizáció a magashegyi betegség megelőzése végett fontos; itt csillagtúrákat tettek, hogy a szervezetük hozzászokjon a kevesebb oxigénhez. A második napon egy ilyen alatt érte őket a földrengés.

– Ami előtte feltűnt: minden keselyű a levegőben volt. Addig láttunk egyet-kettőt az égen, de most mindannyian elkezdtünk kicsit szédülni, ám nem tulajdonítottunk neki jelentőséget – mondja –, a tudatállapot-módosulás, ami 5000 méter környékén, oxigénhiányban és egy kemény menetelés után bekövetkezik, cifrábbakra is képes. Aztán elkezdtek a bokrok táncolni.

Vikke rögtön tudta, miről lehet szó – Vanuatun már átélt egy földrengést –, de nem pánikolt. – Maximum olyan 5-ös erejű rengésnek tűnt az egész, nem többnek. Nem féltünk, hiszen szabad terepen ért minket: nem volt, ami összedőljön. A vicces az, hogy

élveztük az egészet. A földrengés olyan, mintha egy tutajon állnánk és hullámzana alattunk a tenger.

Aznap délután továbbindultak a túra legmagasabb pontja, az 5400 méteren fekvő Thorung-La-hágó felé. A hágó előtti utolsó faluban tudták meg: komoly a baj, 7,9-es földrengés pusztított az országban, Katmandu összedőlt. Eddigre az internet- és a telefonhálózat is összeomlott. Itt, Throung Phediben amerikai orvosok tartanak fent a túraszezon alatt klinikát a nemritkán halálos kimenetelű magashegyi betegség áldozatai számára. Az ő szatellittelefonjaikról kaptak híreket.

Nem láttak komolyabb pusztítást, csak egy összedőlt hidat és pár romosabb házat. Aznap este át kellett beszélniük, mi legyen. A visszafordulás lehetősége komolyan felmerült, főleg szeretteik miatt, akikhez semmilyen üzenetet nem tudtak eljuttatni. A csapat azonban addigra már annyira megszerette a helyet és a nepáliakat, hogy úgy döntöttek: csak azért is folytatják. Igen, az élet megy tovább, a nepáliaknak is kell a külföldi pénz. Segített, hogy Vikke este lerajzolta és elmagyarázta a földrengések kiváltó okait és mechanizmusát. – Talán volt olyan dolog is benne, ami nem volt teljesen igaz – mosolyodik el. Megszületett a döntés: nekivágnak a hágónak.

Mégis, mi az, amit ő a nepáliakban szeret? Ami miatt ott maradtak? Ő is a jókedvüket emeli ki és a hatalmas szívüket. Az egyik lány még a hágó előtt visszafordult. Ő pár nappal a földrengés előtt jelezte: retteg a hólavináktól, ami az utórezgések kísérte hetekben érthető is volt. Manang faluból egy a családjához, Katmanduba siető dzsiptulajdonos ingyen elvitte. A tragédia óta az ilyen önzetlen pillanatok nem ritkák: a Guardian újságírója döbbenten állt azelőtt, hogy az egyik földig rombolt faluban a helikopterről ledobott mangóitalporokból megkínálták őt mint díszvendéget. Másuk nem volt. Ott is hagyta gyorsan a falut, nehogy „a hátukról is odaadják az inget”.

Fotó: Leporisz Viktor

Mikor azt kérdezem, mégis, ilyenkor mi zajlik le egy túravezetőben, milyen trükköket kell bevetnie, Vikke csak annyit mond: mindig előre érdeklődött az út minőségéről, ennyit tehetett. Talán még azt, hogy megőrizte nyugalmát. A csoport végül két napra rá, az 5400 méteres hágón túl, Jomsomból tudott először bejelentkezni. Addigra már több száz üzenet várta őket, mégis éppen Vikke édesanyja volt a legnyugodtabb mindenki közül. Tudta, hogy fiáék 4000 méter felett vannak, ezért viszonylagos biztonságban lehetnek. Kivárt.

Itt a csoport megtudta, hogy a szlovák és a cseh kormány különgépet indított a Nepálban ragadt honfitársaik megmentésére. Bár Jomsomból már kis légcsavaros repülőgépekkel Katmanduba és onnan hazarepülhettek volna, a csapat több mint felét kitevő szlovákiai magyarok is a maradás mellett döntöttek. Váltunk pár szót az innen a világ legnagyobb völgyében végigvivő útról is. Marphánál felcsillan a szeme – A világ egyik legszebb helye, ahol valaha jártam! – írja le a folyóvölgyet és a fölé emelkedő hét- és nyolcezres csúcsokat. – Ha egyszer könyvet írok, azt ott fogom megírni.

Katmanduba érve a csoport visszarepült, ő eredeti terve szerint maradt még pár napot. Ott ő is – mint én – „örökbe fogadott” egy családot... vagy fordítva. Nepálban ez könnyen megy. Nyíltszívűek és igen, örülnek a nyugati nagy testvérnek, mert az afféle életbiztosítás. Egy indiai építészlánnyal közösen építettek bambuszházat egy Katmandu-völgybéli faluban, mert a helyiek nem mertek még visszatérni a házakba aludni. Munkájukat állandó bámészkodó tömeg kísérte figyelemmel.

– A nepáliak... lusták. Vagy inkább csak nyugodtak. Ott álltak az emberek és nézték, ahogy dolgozunk. Amikor mondtuk, hogy másnap indulnunk kell haza, kérleltek, hogy ne menjünk, mert nélkülünk nem tudják összerakni a bambuszházat.

Mondtuk: megmutatjuk, hogyan kell csinálni. Erre ők odatoltak egy sánta férfit és a kisfiát, arcukon lágy mosoly, és elmondták, hogy most halt meg a családjuk másik fele. „Majd ők dolgoznak!” – jelentették ki. Döbbenet volt ez a két ember. Nem úgy néztek ki, mint akik éjszakákat zokogtak volna át. Ott álltak, szelíden... Valahogy másként viszonyulnak a nepáliak a dolgokhoz.

Egyvalami roppant módon meglepte az otthoniak üzeneteiben. Senki nem kérdezte azt, hogy mit tehet. Mindenki, minden egyes üzenet arról szólt: „gyertek haza!”. Meneküljetek. Ezt nem tudta és tudja elfogadni. – Ott is emberek élnek, és az itthoniaknak eszükbe sem jutott, hogy esetleg nekik is szükségük van valamire. Ráadásul egy ilyen tragédia messziről durvábbnak fest, mint amilyen valójában.

Fotó: Leporisz Viktor

Ők is romba dőlt várost, zokogó tömegeket vártak Katmanduban a beszámolók alapján, ehelyett egy viszonylag épségben maradt városba értek vissza. A boltok azonban zárva, kiürült az egész hely, az emberek a szabad ég alatt aludtak, de az arcokon nem látott semmit, pedig külön figyelte. Nem hiszi azt, hogy Nepálnak tíz-tizenöt év kell az újra talpra álláshoz. A nepáliak erősek. Akárki, aki járt ott – és neki is ez a tapasztalata – hasonlóan a szívébe zárta az országot, és rengetegen fognak segíteni.

Ez valamelyest gond is, hiszen a helyiek várják-elvárják a segítséget, maguktól nem sokat tesznek. Nem önállóak. Ezért is gondolja azt, hogy a szakértelemre van most a legnagyobb szükség ott. Említi, hogy kisebb verseny is indulhat az ország kegyeiért. Ahogy Katmanduban hallotta: kínaiaik fogják újjáépíteni a középkori várost, Bhakatpurt. „Megindult az indiaiak és a kínaiak között a harc Nepál kegyeiért” – ezt hallani. Kettős érzéssel tekint minderre. Ami furcsa volt, az a mentőegységek shoppingtúrái a főváros turistanegyedében.

– Ott flangáltak egyenruhában, persze, hogy lássuk, kik ők, és vásárolgattak. Én képtelen lettem volna erre, amíg véget nem ér a munka.

Beszélgetésünk alatt kapja a hírt főnökétől: a visszajelzések elragadtatottak voltak a túrarésztvevők részéről, mindenki teljesen beleszeretett az országba. Van, aki a visszatérést tervezgeti már. Vikke most éppen építészt keres: egy 500 éves templomot is „örökbe fogadott”. A Katmandu-völgyi Mahaboudha-templomot, amelynek az immáron baráti család, a Shakya (igen, Buddha Shakyamuni kasztjának tagjai) a gondozója.

Az eset üdítő kivétel: a családnak nem pénzre, hanem csupán tudásra van szüksége, hiszen komolyan megrongálódott az épület oldalfala. Ezt is üzeni másoknak:

utazzunk Nepálba.

A turizmus az ország második legfontosabb bevételi forrása. Derítsük ki, esetleg szaktudásunk hol kamatoztatható, és maradjunk ott egy-két hetet, mélyüljünk el. Az ország úgyis sokkal többet ad az odalátogatónak, mint az valaha viszonozhat.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.