Ezzel a konzervatív neokon típusú külpolitikai filozófiával szemben nyilvánította Obama saját magát „realistának”, olyan ismert külpolitikai gondolkodók hagyományaival azonosulva, mint Hans Morgenthau és George Kennan, valamint Brent Scowcroft volt nemzetbiztonsági főtanácsadó. „Amerika sokáig arrogánsan és lekezelően viselkedett a világban. Végre már fel kellene adnunk a hidegháborús gondolkodást és az amerikai típusú kapitalizmus külföldi szponzorálását” – jelentette ki már elnökként 2009-ben. Amerika kivételességéről és világvezetői elhivatottságáról pedig ez a véleménye: „Amerika kivételességében én annyira hiszek, mint gondolom a britek vagy a görögök hisznek a saját maguk kivételességében.” Ez az a koncepcionális keret, amelyen belül megérthető és értelmezhető Obama ténylegesen követett külpolitikai vonala, amelynek van belső konzisztenciája. Például a legfontosabb külpolitikai cél – az iraki és az afganisztáni háború befejezése – összhangban van az újabb katonai kalandok elkerülésével, tudatosan vállalt nemzetközi visszafogottsággal és a védelmi kiadások jelentős csökkentésével. A külpolitikai összmérleg mindazonáltal a közelében sincs az obamai belpolitikai (javarészt gazdasági) sikereknek.
A kevés figyelemre méltó külpolitikai eredmény is „negatív sikerként” könyvelhető el, sikerült a hallgatólagos Obama-doktrína legfőbb célját elérni: az USA nem követett el újabb nagy katonai „baromságokat”, nem támadta meg Szíriát és Iránt, Kelet-Ukrajnában sem erőltette a „távháborút” (proxy war) Oroszországgal. Kínával és Észak-Koreával is elkerülte a kockázatos közvetlen katonai szembenállást. A kevés „pozitív siker” közül kiemelhető az iráni nukleáris megállapodás, a történelminek tekintett párizsi klímaegyezmény és a diplomáciai kapcsolatok rendezése Kubával. Az egyik legfőbb külpolitikai célját, az elődjei által indított iraki és afgán háború befejezését Obamának nem sikerült maradéktalanul elérnie. A rossz biztonsági helyzet miatt Irakban még mindig több ezer amerikai katona tartózkodik és az amerikai légierő rendszeresen bombáz IS-célpontokat az ország területén. Afganisztánban az amerikai csapatok nagy részének kivonása miatt annyira ingataggá és veszélyessé vált a belső biztonság, hogy Obama kénytelen volt tízezer amerikai katonát az országban tartani a megerősödött tálibok ellen.
Politikai ellenfelei Obama szemére vetik a doktrínájából természetesen fakadó nemzetközi passzivitást, konfliktuskerülést és a „hátulról vezetés” hajlamát. Gyönge „külpolitikai elnöknek” tartják, aki nemzetközi partnerségek keresésével tudatosan lemondott Amerika erőn nyugvó vezető szerepéről a világban. Jól tükrözi az ezzel kapcsolatos véleményeket a konzervatív Wall Street Journal: „Ez egy nyolc évig tartó külpolitikai kísérlet volt, amely a katonai erőről – sőt még a fenyegetésről – való lemondással az amerikai diplomáciát gyöngévé és hatástalanná tette… A nemzetközi porondon az USA tétlen szemlélődővé vált, miközben a tekintélyuralmi rezsimek terjeszkednek és erősödnek.”
A Bush-kormány alatt nagyon elhidegült orosz–amerikai kapcsolatok újraindításából (reset) az ellenkezője sült ki. A nemzetközi terrorizmusra összpontosító amerikai katonai hírszerzést villámcsapásként érte a Krím félsziget orosz annektálása. Az ezt követő nyugati gazdasági szankciók és az olajárzuhanás gyengítő hatása ellenére Vlagyimir Putyin masszívan beszállt a szíriai konfliktusba, lényegében Aszad szíriai elnök oldalán, jócskán összezavarva az amerikai számításokat. Obama fehér házi utódja csak abban reménykedhet, hogy a stagnáló orosz gazdaság erősen szűkülő tartalékai előbb-utóbb határt szabnak majd Putyin Obama alatt felerősödött terjeszkedési játékainak.
Az Európai Unió története legmélyebb válságában vergődik, és kritikus helyzetbe jutott a Brexittel, amelyet Obama nem tudott megelőzni, bár kétségbeesetten próbálkozott. Az amerikai globális geopolitikának a csendes-óceáni térség felé való eltolódása, a terjeszkedőbb orosz politika és Trump NATO-ra vonatkozó negatív nézetei miatt az EU-ban felerősödött a törekvés az USA-tól független regionális védelmi rendszer kialakítására. Ahogy a Washington Post megállapította: „Mára Amerikának az európai biztonság szavatolása iránti elkötelezettsége a legkétesebbé vált a második világháború utáni időszakban.”
Az Obama által kezdeményezett, az eddigi nehézkes tárgyalásokon több sebből vérző transzatlanti kereskedelmi és befektetési partnerségből (TTIP) – amelyet Washingtonban „gazdasági NATO”-ként is említenek – már nem lesz semmi Obama alatt. A Brexit csapás volt a TTIP számára, mivel az európai oldalon Nagy-Britannia volt a transzatlanti partnerség zászlóshajója. A két elnökvárományos egyike sem lelkesedik a TTIP-ért.
A Közel-Kelet Obama alatt még kaotikusabb és kezelhetetlenebb lett. A palesztin–izraeli megegyezésben nem következett be semmilyen előrelépés. Bár Obama minden korábbinál erősebb nyomást próbált gyakorolni a két állam megoldásában de facto nem érdekelt Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökre, a nyolcéves kétoldalú politikai játszma végeredménye: Netanjahu–Obama: 1-0.
Szíriában kilátástalanul folytatódik a vérontás. Obama szemében a szíriai válság nem érint alapvető amerikai biztonsági érdekeket. Az országban az amerikai légierő kizárólag csak IS-célpontokat támad. A vegyi fegyverek használatának tilalmára vonatkozó „vörös vonal” átgondolatlan meghúzásával Obama Szíriában követte el az egyik legsúlyosabb külpolitikai fiaskóját. Bár a 2013. augusztusi damaszkuszi vegyi támadással az Aszad-rezsim átlépte azt a „vörös vonalat”, amit Obama szabott meg az amerikai katonai beavatkozás feltételeként, az amerikai támadás általános meglepetésre elmaradt. Az elnök ezzel gyöngítette mind saját külpolitikai szavahihetőségét, mind az USA elrettentési potenciálját.
Obama alatt a nemzetközi terrorizmus jelentősen tovább fokozódott, és a megfékezését célzó amerikai erőfeszítések lényegében kudarcot vallottak az Iszlám Állam létrejöttével, valamint az USA-ban és Európában elkövetett komoly terrorista merényletekkel. Republikánus kritikusai főként azt róják fel Obamának, hogy az IS-t nem vette idejében komolyan, ami felbátorította a terroristákat világszerte.
Észak-Korea Obama alatt még veszélyesebbé vált, futószalagon szállítva az egyik kísérleti atomrobbantást a másik után, olyan nukleáris robbanófejeket kifejlesztve, amelyek rövidesen elérhetik Amerikát. Kínai együttműködés hiányában Obama nem tudott semmi fogást találni az észak-koreai rezsimen. Kína egyre erősödő gazdasági és katonai hatalma, valamint Peking mind határozottabban kivilágló területi terjeszkedési törekvései a legnagyobb kihívást jelentik ma Amerika számára a világpolitikában.
Obama „ázsiai fordulat” (Asia pivot) címkéjű regionális geostratégiája kimondatlanul is Kína feltartóztatására irányul amerikai vezetésű szövetségi rendszerekre alapozva – eddig sikertelenül. A „fordulat” kulcselemének tartott csendes-óceáni szabad kereskedelmi egyezmény ratifikálásra vár az amerikai kongresszusban, amihez azonban vészesen fogy Obama hivatali ideje. Ennél is vészjóslóbb az, hogy mindkét elnökvárományos ellene van a kongresszusi megerősítésnek. Ez pedig Washingtonnak komoly diplomáciai arcvesztés lenne az ázsiai szövetségesek szemében, mintegy előrevetítve Amerika vezető szerepének csökkenését a világgazdaság és világpolitika oly fontos csendes-óceáni térségében.
Barack Obama nyolcéves visszafogott külpolitikai elnöksége nem sok sikert hozott Amerikának a világporondon. Az általa is támogatott liberális világrend elnöksége idején korábban nem tapasztalt erős nyomás alá került és a nemzetközi biztonság gyöngült. Az USA relatív súlya és befolyása tovább csökkent a világgazdaságban és a világpolitikában. 2017 januárjának a végén azonban új lakója lesz a Fehér Háznak. Mindkét elnökvárományos jóval másképpen látja Amerika szerepét a világban, mint Obama. Hillary Clinton erősen hisz Amerika kivételességében és morális felsőbbrendűségében, amiből markáns értékalapú, beavatkozáspárti külpolitika következhet. Donald Trump viszont Amerika pragmatikus érdekeire (jobb üzletek kötése stb.) alapozva akarja az ország eltűntnek hitt világnagyságát helyreállítani az „Amerika mindenekelőtt” konfrontációs jelszava alatt. Lehet, hogy négy év múlva sokan nosztalgiát fognak majd érezni Barack Obama külpolitikája iránt?
A szerző főtanácsadó,
a Világbank volt vezető közgazdásza.
