Ha a 13. erődről nem is, a jilavai börtönről mindenki hallott Romániában. (Jilava a település neve, amelynek a határában található.) A rendszerváltás előtt az iskolai tananyag része volt, hogy „a nép legszeretettebb fia”, Nicolae Ceausescu ott raboskodott a burzsoá-földesúri rendszer áldozataként. Hírhedt börtönné azonban éppenséggel a kommunizmus változtatta az erődöt. Az egykori „rendszerellenségek” közül néhányan még élnek, és február elején részt vettek azon a rendkívüli történelemórán, amelyet diákoknak tartottak egykori megpróbáltatásaik színhelyén.
|
A hírhedt jilavai börtönben megállt az idő
A szerző felvétele |
Élményeiknek horrorisztikus hátteret biztosított az évtizedek óta jóformán változatlan környezet. A málló vakolatú cellákban ugyanazok a vaságyak állnak, amelyeken a rabok annak idején aludtak. Már akinek jutott hely, mert a tíz-tizenöt ágyas cellákban többnyire hatvanan-nyolcvanan, nemegyszer százan vagy kétszáznál is többen aludtak. – Ágy csak a „veteránoknak” járt, a kezdők a betonpadlóra feküdtek. A legtöbbjüknek pokróc sem jutott – meséli „idegenvezetőnk”, a börtön szóvivője által mellénk rendelt rendőrtiszt. Az egyik helyen, a falon vélhetően egy szabaduló (vagy haldokló?) rab tanácsa olvasható:
„Ha túl akarod élni, tömködj szalmát a ruhád alá”.
A cellában, amelyben egykor a politikai ellenálló, Ion Baurceanu is raboskodott, még áll a vaskályha, amelyhez téli napokon egy-egy vödör fát adtak. Éhség, hideg, verés – ez a szenvedések sorrendje a nyolcvanöt éves férfi szerint, aki hatvanöt év után tért vissza kínszenvedései helyszínére.
A kivetítővel ellátott konferenciatermet leszámítva a létesítményben semmilyen átalakítást nem végeztek. De a jilavai múzeum legalább még egy tekintetben különbözik más emlékhelyektől: egy ma is működő fegyház udvarán keresztül, megfelelő biztonsági intézkedések után közelíthető meg.
A múzeumba készülő embert mindjárt a kapunál mellbe vágja a börtön világával való találkozás. „A nadrágszíjakat, telefonokat kérem itt hagyni. Ha van önöknél memóriakártya, bármilyen töltő vagy adatkábel, azt is” – sorolja a rendőrtiszt. A biztonsági ellenőrzés része a mágneskapu, a csomagszkenner. Ilyesmivel repülőtereken is találkozni, de itt a fíling egészen más. A rácsok, a szűk terek, a recsegő távbeszélő és főleg az, hogy engedelmeskedni kell az egyenruhás emberek utasításainak, egy csapásra bevezet a börtön hangulatába.
Néhány zárkát név szerint is számon tartanak. A 2013-ban boldoggá avatott katolikus vértanú, Vladimir Ghika egykori cellájában kisebb oltárt rendeztek be fényképekkel, gyertyákkal. A néhai diktátor, Ion Antonescu magánzárkájánál semmiféle jel nem árulkodik arról, hogy ebben a cellában töltötte kivégzése előtti napjait a kondukátor. Kísérőnk szaván kívül az ajtódeszkán olvasható „levélre” hagyatkozhatunk: „Antonescu úr, az igazi románok soha nem felejtenek el... A. Z. és apja.”
Egy 2003-as kormányrendelet tiltja a háborús bűnök miatt elítélt marsall kultuszát. Ha Antonescun múlik, Románia a vesztesek oldalán fejezi be a II. világháborút, a románok körében mégis népszerű, hősként tisztelik. Akként kezelték elfogása után is. Antonescu magánzárkája rendes méretű, szemben a többivel, amelyeknek az alapterülete nem haladja meg a másfél négyzetmétert. És miközben a kondukátor pokróccal letakart lócát is kapott, az elkülönítőbe zárt rabok deszkapriccseit nappalra felhajtották. Naphosszat lábon kellett állniuk – meglehetősen gyenge lábakon egyébként, hiszen az elkülönítőben csak minden harmadik nap fordult meg az ételkondér. Ilyen szigorú büntetés járt, ha például valakinél egy varrótűt találtak, vagy nem tartózkodott az őrök látóterében – idézte fel Octav Bjoza túlélő, az Egykori Politikai Foglyok Egyesületének (AFDP) elnöke.
|
Horrorisztikus környezet
A szerző felvétele |
Az elkülönítőnél is volt kegyetlenebb büntetés: az úgynevezett fekete zárka. Az ablaktalan betoncella padlóját víz borította.
Amúgy az egész létesítmény csöpög a víztől, de a fekete szobákból szándékosan nem szivattyúzták ki a beszivárgó belvizet. Ott nemcsak nappal, de éjszaka sem lehetett leülni, alvásról nem is beszélve.
Az éhezés és a fizikai megpróbáltatások, verések mellett az egészségtelen környezet miatt is hullottak az emberek. Bjoza úgy emlékszik, háromból két fogoly tuberkulózisban szenvedett. A férfit az '56-os magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával, tizenöt társával letartóztatták, és tizenöt évi kényszermunkára ítélték. A fogsággal kapcsolatos egyik legfájdalmasabb élménye a jilavai börtönbe való megérkezés. Valahányszor új „szállítmány” érkezett, az őrök vesszőfutást rendeztek: húszan-harmincan sorfalat álltak a kapunál, és a belépő rabokat agyba-főbe verték. Aki a saját lábán eljutott a sor végére, azzal vigasztalták, hogy talán esélye van élve kijutni. A börtönélet nem csak a rabok számára volt egyhangú, így az őrök kegyetlenkedéssel színesítették a hétköznapjaikat.
A tengerszint alatti, túlzsúfolt cellákban gyerekek is voltak – csecsemők, akik a rácsok mögött születtek. Közéjük tartozik Zoe Radulescu, akinek élettörténete filmvászonra kívánkozik. Macedoromán családja Görögországból települt a mai Romániába az első világháború után. (Egykori otthonukban székel ma a szaloniki bíróság.) Apja, Puiu Gogu a román diktátor, Ion Antonescu marsall testőre volt, és tagja a Vasgárdának. A második világháború végén Nyugatra szökött, de a szerbek elfogták. Máig tisztázatlan körülmények között a francia titkosszolgálatnál kötött ki, amely kétévi kiképzés után, 1947-ben hazaküldte Romániába. Egyike volt azoknak, akik több éven át fegyverrel harcoltak a kommunista Groza-rezsim ellen, amíg – az esküvője miatt – meg nem szegte az addig követett aranyszabályt: soha ne aludjon kétszer ugyanabban az ágyban.
A Securitate rajtaütése és a férfi halála után a már várandós asszonyt letartóztatták és háromévi börtönre ítélték bűnpártolás miatt.
Maria Antonescuval, az egykori diktátor feleségével és Lilica Codreanuval, a Vasgárda kapitányának feleségével töltötte a büntetését, amelyet két évvel meghosszabbítottak, mert kapcsolatba lépett „felforgató legionárius elemekkel”. Így született Zoe Radulescu a rácsok mögött. Nem ő volt az egyetlen, több mint húsz játszótársa akadt. A korabeli állapotokat jól illusztrálja, hogy egyéves kora után a kislány ételadagját levágták: így akarták rávenni az anyát, hogy gyermekét árvaházba adja. Zoe egyéves és négy hónapos volt, amikor anyja egy szabaduló nőre bízta, aki magával vitte és átadta anyai nagybátyjának. Anyját, Olimpiát 1954-ben engedték szabadon, két évvel később belehalt egy „banális” mandulaműtétbe.
A sors fintoraként is felfogható, hogy a rendszerváltás után a Securitate irattárából előkerültek olyan dokumentumok, amelyek arra utalnak, hogy Zoe Radulescu együttműködött a rettegett kommunista titkosrendőrséggel, és Madalina Martha vagy Mantha néven többek között saját rokonairól adott jelentéseket. Radulescu megfellebbezte az iratokat vizsgáló átvilágítóbizottság (CNSAS) határozatát, és kérte a bíróságtól annak megállapítását, hogy – miután apját a kommunisták megölték, anyját börtönbe zárták, majd a férje ugyanott végezte – valójában a „politikai és elnyomógépezet áldozata” volt.
