Még, még, még! Ennyi nem elég! A futballpályákról ismerős rigmust akár a magyar–orosz kapcsolatokra is alkalmazhatnánk. Az Orbán-kormány elmúlt éveinek oroszpolitikájával legalábbis kontrasztban áll, egyben igen barátságtalannak tűnik a (megismételt) orosz dezinformáció, amely szerint Magyarország T–72-es tankokat szállított volna Ukrajnának. Mint kiderült, egyébként is csak ócskavasként, átlag kétmillió forintért eladható, úgynevezett inkurrens fegyverzetről van szó. Vlagyimir Putyin orosz elnök egy tanácsadója a héten mégis ismét felhozta a T–72-eseket, mégpedig az amerikai CNN-nek nyilatkozva, mintegy implikálva hazánkat az ukrajnai háborúban.

A győzelemnapi felvonulást próbálják a moszkvai Vörös téren Maxim Shemetov / Reuters

– Nem látszik, hol van az orbáni oroszpolitika hozadéka – állítja Deák András, az MTA Világgazdasági Intézetének Oroszországgal foglalkozó tudományos főmunkatársa. Úgy véli, az oroszok nem elégszenek meg a félmegoldásokkal, s a Nyugat és Moszkva között ingadozó „hintapolitika”, amely a kutató szerint a Gyurcsány-kormányra is jellemző volt, már akkor sem vált be, és hitelvesztéshez vezetett.

– Ráadásul Orbán Viktor ezt ideológiai alapra is emelte a tusnádfürdői, illetve később, a nagyköveti értekezleten tartott beszédével – mondta Deák. Szerinte az oroszokkal nem lehet „szerelmi kapcsolatot” építeni: a moszkvai külpolitika a közvetlen érdekérvényesítésben gondolkodik. És most piros pontot rajzolhat be magának azzal, hogy a szankciók ügyében sikerült megbontania az EU-n és a NATO-n belül is tömböt alkotó visegrádi négyeket. A lengyelek élesen Moszkva-ellenesek, a magyarok, a szlovákok és a csehek inkább féltik az üzleteiket.

– Amíg Orbán vétóval nem fenyeget a walesi NATO-csúcson, addig egyszerűen csak izolálják a többiek. Ám a kockázat az: ha egyszer nagy baj lesz, mondjuk a kárpátaljai magyarok bőrére megy a dolog, akkor nem lesz, aki mellénk áll majd a szövetségesek közül – véli Deák.

Természetesen a nagy nyugati tagállamok is üzletelnek az oroszokkal, nem is kicsiben. A francia Mistral-helikopterszállítók egymilliárd eurós üzletet jelentenek, de az Élysée-palota kénytelen volt felfüggeszteni a NATO-csúcs előestéjén a szállításokat. Már eddig is furcsán vette ki magát az ukrán–orosz válság kellős közepén, hogy orosz tengerészek járták be az Azúr-parti kikötőben a Mistralt. Most pedig Francois Hollande elnök nem mehetett el úgy Walesbe, hogy országa közben felfegyverzi a sokak szemében már az egykori hidegháborús ellenség rémképében feltűnő Moszkvát. Németország pedig az Északi áramlaton keresztül nyugodtan biztosítja gázimportjának nagy részét orosz forrásból, miközben a Déli áramlatra uniós tagállamokat (legközvetlenebbül Bulgáriát) érintő EU-stopot mondtak ki. (Egyszerűbb is az Északi áramlat: már megépült, és a tenger alatt, országokat elkerülve halad.)

Más kérdés persze, hogy a francia szocialisták „Tusnádfürdőjén”, La Rochelle-ben nem emelik piedesztálra az orosz kormányzati modellt. És Angela Merkel német kancellár is szokott keményen beszélni a putyini Oroszországról.

A NATO-n belül amúgy nem példátlan, és nem is okoz örök törést a valamely világpolitikai választóvonal mentén kialakult megosztottság. A 2001-es terrortámadások nyomán még egységbe felsorakozott szervezetet a 2003-as iraki háború – évek alatt, de végül begyógyult sebeket okozva –osztotta meg. Az amerikaiak és a britek szembekerültek a franciákkal és a németekkel (nem mellesleg pedig az oroszokkal is). Ám a 2006-os rigai NATO-csúcsra már enyhült az ellentét. Teljes konszenzust várni ma már azért is illúzió nagy horderejű, globális kérdésekben, mert a szervezet tagsága 1955 óta megduplázódott, és jelenleg már huszonnyolc államot tömörít.