Hivatalos megnevezésük a Gastarbeiter (vendégmunkás) lett, ami implicite magában foglalta azt a feltételezést, hogy idővel a jövevények hazamennek, ahogy a vendégeknél szokás, s újak lépnek a helyükbe. Ám történelmileg másként alakult. Sem a munkáskéz hiányától szenvedő német gazdaságnak nem állt érdekében a rotáció, sem az Anatóliából idevetődött törököknek nem volt ínyükre hazamenni a beilleszkedés első keserveit maguk mögött hagyván. Németország nyugati fele hivatalosan is bevándorlási célpont lett.
Törökök és németek viszonya, az iszlám szerepe Németországban, a más kultúrkörből érkezettek integrálódásának ügye azóta foglalkoztatja a sajtót, a szociológusokat, s magát a politikát. „Többség és kisebbség egymás mellett élése Európában” – ezt a címet viselte annak idején a német közszolgálati televízió, az ARD vitaműsora, amelyben közvetlen, tragikomédiába illő tapasztalatot szereztem, milyen feszültséggel telítődött már az újraegyesítés előtt is a bevándorlók ügyének megítélése. Miközben a rutinos, ismert vitavezető, Werner Höfer a szocialista világ nemzetiségi ellentéteinél akart időzni, francia vendége, Jean Paul Picaper, a konzervatív Le Figaro tudósítója félbeszakította:
– Höfer úr, ugye tudja, hogy minőségi különbség mutatkozik a francia és a német gépkocsik között, méghozzá a németek javára? Höfer feszengeni kezdett, a német–francia viszony mindenestül tabutéma volt, s egyébként sem értette, hova akar kilyukadni a francia.
– Hallani ilyesmit – morogta.
– Ne szabadkozzon, ez tény – folytatta zavartalanul Picaper, s megkérdezte: – Sejti az okát?
Höfer agyából láthatóan kiszaladt a vér, attól félt, hogy nem tudja a tervezett mederben tartani a beszélgetést.
– Fogalmam sincs – hebegte.
– Nos, én elárulom magának – felelte Picaper szenvtelenül. – A különbség fő oka, hogy a német kocsikat törökök, a franciákat arabok szerelik össze.
1933-ban, a náci hatalomátvétel évében a Harmadik Birodalom lakosságának 0,8 százaléka, abszolút számban: 600 ezer ember soroltatott a zsidó kisebbséghez, amely nyelvét, kultúráját, életvitelét, képzettségét tekintve tökéletesen belesimult a német társadalomba. Németország 82 millió jelenlegi lakójából 65 és fél millió tekinthető törzsökös németnek, míg a fennmaradó közel 17 millió születését vagy származását, vallását vagy bőrszínét tekintve részben vagy teljesen a külvilághoz kötődik. Közülük a tavalyi bevándorlóhullámmal együtt mintegy ötmilliónyi a mohamedán, emellett milliónál több a fekete-afrikai és az ázsiai.
Ha a vizsgálódást leszűkítjük csupán a németek és a neuralgikus pontot képező muzulmán tömb kapcsolatára, Németország már akkor is különleges eset, s nem annyira azért, ami eddig történt, hanem inkább amiatt, ami itt nem történt meg. Errefelé ez ideáig ismeretlenek az autógyújtogatásokkal, kukaborítgatásokkal tarkított, elvadult frusztrációs lázadások, amelyek Párizs, Marseille, Lyon elővárosait ciklikusan lángba borítják. Nincs pályaudvar-robbantás, mint Madridban, buszmerénylet, mint Londonban. Nem kényszerültek olyan lelki nyomás átélésére, mint amire a hollandok, a híres, iszlámkritikus filmrendezőjük, Theo van Gogh brutális meggyilkolásakor. Nyoma sincs annak a Nyugat-Európa-szerte észlelhető külön háborúnak sem, amelyet friss migránsok vagy vendégmunkások már helyben született utódai vívnak különböző országok földjén Izraellel és a világ zsidóságával.
Mintha német földön a beáramló idegenek beilleszkedési, alkalmazkodási hajlandósága és a befogadó többség integrációs készsége is felülmúlná a közelebbi és a távolabbi szomszédokét. S ennek a lélektani sikernek az értékét csak fokozza, hogy ide nem az anyaországhoz ezer szállal kötődő egykori gyarmatok népe jött, hanem a német nyelvtől, kultúrától, hagyományoktól nemzedéknyi messzeségre álló tömegek.
Mind a hivatalos, mint az ösztönös rettegők jó ideje temetik Németországot.
Elsőként egy szociáldemokrata közgazdász, Thilo Sarrazin verte félre évekkel ezelőtt a harangot könyvével, melynek már a címe is drámaian lüktetett: Deutschland schafft sich ab, Németország leépíti önmagát. Elismerte ugyan, hogy a minimális gazdasági növekedés fenntartásához is szükség van bevándorlókra, csak azt emelte ki: nem azokra, akik érkeznek, s nem úgy, ahogy jönnek. Nála a képletes bevándorlási „svédasztal” élén a kelet-ázsiaiak állnak, kínaiak, koreaiak, vietnamiak, akik az irigykedve emlegetett Egyesült Államokat is előbbre viszik. Nyelvi és társadalmi betagozódásuk amott igen gyors, ráadásul mindenki önmagára van utalva. Ha nem talál gyorsan munkát, éhen pusztul. Ehhez képest Németországban, amíg valaki a jogerős bírósági végzést a kiutasításáról meg nem kapja, addig szerény szinten ugyan, de a német állam gondoskodik létbiztonságáról.
Amikor a múlt esztendő elején megindult a migránsáradat, München főpályaudvarán még ünnepélyesen üdvözölték őket. Merkel kancellár szelfizett egyikőjükkel, s tüstént kiadta mozgósító erejű jelszavát: „Wir schaffen es”, azaz megbirkózunk vele. Karakánságának csodájára jártak, a mindig higgadt és megfontolt londoni The Economist „nélkülözhetetlen európaiként” aposztrofálta őt.
Amint azonban kiviláglott, hogy a menekültáradat nem egyszeri és nem is átmeneti mozzanat, a vége egyenesen beláthatatlan, gyorsan elillant a befogadás ünnepi hangulata, s a Wutbürgerek, az iszlám beáramlást dühödten ellenzők teljes erővel fújni kezdték harsonáikat. Így az ingadozó, tétova többség pánikhangulatba esett, beszorult a Wilkommenskultur, a befogadás megszállott hívei és az ellenzők nyílt háborújának köztes mezejébe. Csak tetézte a feszültséget, pusztító tömeglélektani hatást keltett a kölni dóm előtt szilveszter éjszaka elkövetett szexuális erőszaksorozat.
Megtelt a német mentőcsónak? Hírek és rémhírek keringenek, lassacskán megtörni látszik többség és a befogadottak bonyodalmakkal együtt is nyugodt egymás mellett élése. Máris bekövetkezett az újraegyesítés óta eltelt korszak legdrámaibb politikai fordulata: színre lépett az agresszív, hangos, széles teret nyerő AfD, az Alternatíva Németországnak elnevezésű párt, amely születésével egy csapásra megdöntötte a néhai bajor miniszterelnök, Franz Josef Strauss szállóigévé vált tételét, miszerint a konzervatív uniópártoktól, a CDU–CSU-tól jobbra álló érdemi, politikai erő nem jelenhet meg a palettán. Szélsőjobboldali eszmékben tobzódó mozgalmak időről időre felbukkantak a nyugati német államban. Tényleges politikai hatásuk azonban rendre elenyészett, a dinamikus, erős, s a múlttal önkínzó következetességgel szembenéző német társadalmi többség immunrendszere mostanáig kifogástalanul működött.
Az AfD színre lépése egyszerre jelkép és valóság. A párt radikális, de nem náci mozgalom, inkább ultrakonzervatív a szó hagyományos értelmében. Egyes nyilatkozataik azonban újabban súrolják a goebbelsi szellemiséget idéző, könnyen dekódolható uszítást.
Üstökösként felemelkedő mozgalmuk azonban nem csupán a politikai eszmerendszer jobboldalából hasít, megértő fülekre látszik találni a német társadalom legkülönbözőbb rétegeiben. Robbanásszerű betörésük félreérthetetlenül jelzi, hogy a történelmi kompenzáció lelki kényszere gyengül, a felnövekvő, háború utáni negyedik generáció nem örökösként, hanem kívülállóként kezd tekinteni a viharos nemzeti történelemre.
Akár mosolyogni is lehetne az AfD által erőltetett vitán, miszerint az iszlám nem tartozik Németországhoz. Mondjuk, igazuk van. Ettől még a pillanatnyilag ötmilliós, folyamatosan bővülő mohamedán embertömeg, amúgy jórészt már német állampolgár – hitével, korlátaival, lehetőségeivel együtt – jelen van. Hogy a megmerevedő párhuzamos társadalmak, gettónegyedek állandósulnak-e vagy a beilleszkedés felé mozdul el a tömeg, túlzás nélkül német sorskérdésnek nevezhető.
Tény, hogy nagyon sok múlik a befogadottak képességén és hajlandóságán is, és e téren nem a vallási különbözőség a perdöntő, hanem hogy tökéletesen más kultúrkörből, többnyire alacsony képzettségi szinttel, nyelvtudás nélkül lépik át a határt. Ám a többségi társadalom szerepe, önuralma a fenti sajátosságok ellenére is meghatározó. Minthogy kétszer ugyanabba a folyóba nem lépünk, bizton állítható: bármilyen türelmetlenség, az 1930-as évek második felét csak a leghalványabban idéző megoldási kísérlet elképzelhetetlen tragédiába torkollna.
Miként a migránsválság, úgy teremtménye, az AfD is amolyan lassan ölő méreg. Szétzilálhatja a német politika stabilitását, a megteltnek érzett csónak idővel akár fel is billenhet. Publicisták lassú weimarizálódásról cikkeznek, ennél fenyegetőbb üzenet aligha érkezhet német földről. Ma még nem tudjuk, lesz-e a negyedik generációban elég judicium, hogy önnön történelméből okuljon. Márpedig ettől nemcsak Németország holnapja, hanem többé-kevésbé egész Európa jövője is függ.Az AfD színre lépése egyszerre jelkép és valóság. A párt radikális, de nem náci mozgalom, inkább ultrakonzervatív a szó hagyományos értelmében. Egyes nyilatkozataik azonban újabban súrolják a goebbelsi szellemiséget idéző, könnyen dekódolható uszítást.
