Lengyel elnökök egymás közt: Wojciech Jaruzelski, Aleksander Kwasniewski és Lech Walesa 2010-ben Kacper Pempel / Reuters

Meghalt az utolsó diktátor – a szabad Lengyelország első elnöke. Ezzel a címmel közli Wojciuech Jaruzelski halálhírét a vezető lengyel napilap. A Gazeta Wyborcza megpróbál differenciált képet rajzolni a kilencven évesen hosszú betegség után Varsóban meghalt férfiről, kinek életútját a huszadik század formálta, tele volt tragédiákkal, fordulatokkal. Sokan gyűlölik, felelősnek tartják azért, hogy 1981. december 13-án tankokat vezényelt a havas lengyel utcákra, s leverte a Szolidaritás mozgalmát, szükségállapotot vezetett be, rengeteg embert bebörtönöztetett, mások pedig a hadsereg és a sztrájkoló tüntetők összecsapásaiban haltak meg.

Jaruzelski katona volt élete utolsó pillanatáig, egy hazafias katonai, tiszti étosz elkötelezettje, talán megszállottja. Rendkívül zárkózott, visszafogott és nagyon udvarias férfi. Ilyen kép maradt bennem arról az interjúról, amikor a Népszabadság tudósítójaként fogadott irodájában. Az állampárt főtitkára volt, de adjutánsok vették körül, tábornok úrnak (nem elvtársnak!) szólították. Sokkal lengyelebb volt, mint kommunista – ezt kellett róla megállapítani.

Wojcieh Jaruzelski nemesi zármazású kisbirtokos családban született. Kamaszkorában egyházi internátusban nevelkedett, cserkész volt. Mélyen hívő és elkötelezett antikommunista szellemben alakították jellemét. A háború kitörése után lakóhelyük szovjet kézbe került. A családot osztályellenségként Szibériába internálták, apja börtönbe került. A fiatal lengyel favágóként dolgozott. Apja meghalt, amikor kiszabadult a lágerből. Jaruzelski a szovjetek által szervezett, Berling tábornok vezette lengyel hadsereg tagja, majd tisztje lett – eljutott Berlinig. A hadsereg tagja maradt, belépett a pártba, s villámgyors karriert futott be. Egy interjúban azt mondta, azért lépett be a kommunista pártba, mert jó dolognak tartotta a szocializmust. Ehhez a meggyőződéséhez sokáig, egészen a végsőkig hű maradt. 33 évesen lett tábornok. 1970-ben már honvédelmi miniszter, a Szolidaritás évében 1981-ben előbb miniszterelnök, majd pártvezető lett. Ebben a minőségében vezette be szükségállapotot. Ez legalább száz emberéletet követelt.

A tábornok egész életében azzal indokolta e lépést, hogy máskülönben a szovjetek a pártbeli „beton" hívására bevonultak volna az országba – s ez beláthatatlan következményekkel járt volna. A szükségállapot, a konszolidáció nem jött be. Jaruzelski belátta, kénytelen volt belátni, hogy egyezkednie kell a Szolidaritással, az antikommunista ellenzékkel. Leült a kerekasztalhoz, ahol félszabad választásokban állapodtak meg. Ezek következménye lett az állapot, hogy elnökként nem-kommunista kormányt kellett kineveznie. Államfői pályája 1990. december 22-én befejeződött. Később megfosztották elnöki nyugdíjától, bíróság elé állították, de ítélet nem született ellene.

A tábornok személyisége, pályája azóta is vitatott, hazájában sokan gyűlölik, hataloméhes szovjet ügynöknek mondják. Vannak, akik a haza megmentőjeként, nagy hazafiként ünneplik. Ez a vita most sem ér véget.