Magyar cigány kitörni itt csak a szomszéd utcába fog

A tábor Beregszász szélén, egy volt szeméttelepen van. A város lakossága a Kelet-Ukrajnában zajló háború kitörése óta folyamatosan csökken, ma már alig 26 ezer. Ebből hatezren vagy kicsit többen a táborban élnek. Kizárólag kárpátaljai magyar anyanyelvű romák. Legtöbben nem is beszélnek cigányul. Általában úgy emlékeznek, a tábor mindig is létezett, de valójában csak a második világháború után kezdtek kitelepülni ide az elszegényedett családok.

Legtöbben ideszülettek, de vannak átutazók is. Pontosan senki sem tudja, mennyien vannak, de körülbelül hatezer-kétszázan lehetnek. Több mint hatszáz család, családonként 6-8, néhol tíz gyerekkel. Villany, vezetékes víz és remény nélkül, sok hosszú éve. A lányok leginkább a teleírt jegyzetfüzetemre kíváncsiak. – Ez mind rólunk fog szólni? – faggatnak. – Nem, itt eddig csak ezt a három oldalt írtam – mutatom. – És a többi? – Azok már régebbiek, Budapesten készültek.

– Ilyen messziről tetszett jönni? – kérdezi Matilda csodálkozva.

Ő 13 éves. Csípőficammal született. Megműtötték, de így is nehéz volt megtanulnia járni. Iskolába nem szívesen jár, mert „itten rosszak a pulyák, verekednek. Ha meg szólok a tanítónak, összeteteti a kezünket, és elveri. A huncut.” Mondana még mást is, de inkább lesüti a szemét és belekapaszkodik a kinyúlt pulóverébe.

„Egy évszázaddal el vagyunk maradva”

A szabályos utcák mentén viskók, néhol házak. Csak az eső ne essen, olyankor mindenki térdig gázol a sárban. Néha felbukkan egy-egy Zsiguli vagy más, még annál is öregebb autó.

A lányok ilyenkor kedvesen beljebb tessékelnek, nehogy valami bajom essen. Kezdem rosszul érezni magam, amiért azt gondoltam, hogy itt majd biztos mindenki pénzt fog kérni tőlem. Tévedtem. A lányok nem kérnek semmit. Mosolyt viszont adtak, rengeteget.

A legvidámabb talán Melinda. Nemrég múlt hatéves. Mellkasán függőleges heg, korábban szívműtétje volt Kijevben. – Amikor jön a rossz idő, annyira beteg benne, a gyógyszert, ami meg kellene neki, csak Kijevben lehetne megvenni. El sem tudunk menni érte – meséli az édesanyja, aki időközben utolért minket. Föld nincs, amit beültethetnének. Nemrég bement egy üzletbe, hogy cipőt vegyen a kislánynak. Meglátta az árát, és kifordult. Végül egy turkálóban talált leárazott csizmát. Nem éppen ideális nyári viselet, de mezítláb mégsem járhat a gyerek.

– Sehova sem haladunk, egy évszázaddal el vagyunk maradva a világtól. Ahol sok a pulya, és kéri, hogy adjál meg adjál, és nem tud az ember. Annál rosszabb, esküszöm, hogy nincs. Az embernek az nagyon fáj, hogy nem tudja megadni. Mert nincs miből – mondja szomorúan Melinda mamája.

Az itt lakók többsége nem dolgozik. Szívesen mennének bárhova, de nincs munka. Az egész táborból mindössze 10-15 ember tudott utcaseprőként elhelyezkedni a városnál.

A régi mesterségekre, mint például a patkózás, vályogvetés, kosárfonás, amit a helyiek ismernek, nincs kereslet. Csatornát vagy gödröt ásni sem hívják már őket, hiszen már „a normál lakosságnak” sincs pénze.

Ha ez így van, miért látok itt kevés férfit? – kérdezem Melinda édesanyját. Mert sokan Kijevben vannak, flakont, üveget, nejlonpapírt szednek az ottani szeméttelepeken. Aki ügyes, egyheti termésből hetekig megél otthon. Hogy legyen mit hazavinni, legtöbben még az ételen is spórolnak, inkább a szeméttelepen talált maradékokon élnek.

Fotó: Tóth Simon Ferenc / Népszabadság

– Jó volna, ha munkakötelesség volna nálunk is, mindenki tudna dolgozni – teszi hozzá.

Közben odajön egy asszony. Csak annyit kér, hogy nézzem meg a kisbabáját. A kicsi talán még egyéves sincs, szájdaganata van. Nem lehet nem észrevenni. Olyan, mint egy hatalmas seb. Az orvos Munkácson van, de nem tudnak elmenni, mert ötven hrivnya, nagyjából ötszáz forint az útiköltség. Hónap vége fele járunk, nekik most annyijuk sincs. A háború miatt az ukrán gazdaság viharosan összeomlott.

Befagyasztották a béreket, nyugdíjakat, segélyeket – az utóbbit két éve már csökkentették egyszer. Az élet ára a duplájára, az energiahordozóké a háromszorosára nőtt. Beregszászon 1 hrivnya = 10 forinttal számolnak, de ez árfolyamtól függően inkább 12 vagy több. A nyugdíj 1000, a minimálbér 1100 hrivnya körül van, az üzemanyag literje 20-25, egy asztmapumpa viszont 450 hrivnya. Munka híján a telepen élők nagyrészt a gyermekek után járó juttatásokból élnek.

Egy hat-nyolc gyermekes család 4500 hrivnyát is összeszedhet havonta, de ebből aztán 10-12-en élnek.

A „gyerekpénz” összege neuralgikus pont.

Az érintettek és az önkormányzat adatai nagyságrendekkel eltérnek egymástól. Nem azt kell nézni, hogy mennyi forint az a hrivnya, hanem azt, hogy mire elég – jegyzi meg Schumicky András, a Magyar Máltai Lovagrend tagja. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat felkarolná a küszködő telepet. Első lépéseként a lovagrend magyar és német tagjai 15 tonna burgonyát osztanak itt szét, amit a szállítási és bürokratikus nehézségek miatt inkább Ukrajnában vettek meg. Ennyivel is támogatják a helyi termelőket.

A krumplival megrakott kamion begördül a tábor bejáratához. A kiosztást többekkel együtt a közösség egyik vezetője, Papp István irányítja, aki a Beregszászi Városi Tanács képviselője az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) színeiben. Ötödik éve próbálja érvényesíteni a táborban élők érdekeit, mérsékelt sikerrel. Úgy érzi, bár a beregszászi polgármesterre számíthat, a terület KMKSZ-es (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) országgyűlési képviselőjének nem fontos, hogy mi van az itt élő romákkal.

Ő, akinek kell, segít a hivatali ügyintézésben, a telefonja éjjel-nappal be van kapcsolva. Nincs olyan nap, amikor ne menne be a táborba. Ha kell, igazságot is tesz. Elmondása szerint

csak kisebb konfliktusok, verekedések vannak. Talán ezért is rázta meg annyira az egész közösséget, amikor tavaly egy összetűzés gyilkosságba torkollott. A feltételezett tettes rövid ideig volt börtönben, ma szabad, és ugyanott, a táborban lakik. Ítélet a mai napig sincs, amit legtöbben az Ukrajnában (is) általános korrupciónak tulajdonítanak.

Lassan szállingózni kezdenek a helyiek. Fegyelmezetten, hangos szó nélkül állnak sorba. Van valami bizsergetően abszurd abban, ahogy a lovagrend arisztokrata származású tagjai gyermeki örömmel az arcukon pakolásszák a krumpliszsákokat. – Az a jó, hogy Istenben hiszünk, benne bízunk, ő segít nekünk a mindennapi életben. Nehéz munkálkodni, de nem a nehézségre nézünk – mondja Papp István, amikor az ars poeticájáról faggatom.

– Köszönöm Istennek, és szeretném megköszönni Magyarországon azoknak az embereknek, akik segítenek, és ezzel az adománnyal is csillapítják az itteniek éhségét. Hogy kerültek-e ki innen híres emberek? Nem igazán – válaszolja némi gondolkodás után.

– Olyan volt már, hogy kikerültek a városba, vagy át tudtak költözni valamelyik szomszéd utcába,

de híres nem lett senki sem.

Aranka már megkapta a krumpliját. Félrehúzódva nézi, hogyan veszik át a magukét a többiek is. Hogy ez mennyi ideig lesz elég? Néhány hétre, de ha jól beosztják, akár egy hónapra is.

Mert cigányok vagyunk, lekurváznak

Arankának nyolc gyermeke van: 13, 11, 9, 8, 6, 3, 2 évesek. A 9 éves lánynak van egy fiú ikertestvére is. Utolsó szülése után „kipukkant minden, ami egy nőnek ott van – meséli –, megműtöttek, de egy hónap múlva begennyesedett a seb”.

Az orvosok további műtétet javasoltak, de neki erre már nem futotta: az ukrán egészségügyben ugyanis a tűtől kezdve a kötszeren át mindent a páciensnek kell megvennie. – Ez a seb azóta is, két éve ott van, és folyamatosan gennyesedik. Mindennap pucolom, mosom magamnak, de már a fáslit sem győzöm – panaszolja. – És fáj is? – kérdezem. – Igen, fáj – válaszolja tömören.

Az ikrek sokat voltak betegek, egy évet kórházban töltöttek. Arankának nem szólt senki, hogy abban az évben az oltásokat sem kapták meg. Aztán a kisfiúnak egyszer csak felszökött a láza, másnap reggel már fel sem tudott állni. A jobb lába teljesen lebénult. – Mentővel vittük Munkácsra, azt is nekem kellett fizetni. Pedig nem az én hibám volt, hogy nem kapta meg az oltásokat. De azért, mert cigányok vagyunk, csúnyán beszélnek velünk, lekurváznak minket, kinyitják ránk az ablakot azzal, hogy büdösek vagyunk. Pedig mi is ugyanúgy megvesszük a gyógyszert – itt hirtelen félbeszakad a mondat.

Fotó: Tóth Simon Ferenc / Népszabadság

Megvárja, amíg az ikerfiú odasántikál hozzá, átkarolja. Fehér trikó és harisnyanadrág van rajta, jobb kezében egy kék labda. Megpuszilja Arankát, és néhány lépés után visszaül a családi krumpliszsákra. A kisfiú két éve, saját akaratából állt lábra, addig csúszva közlekedett csak. A járást odáig sikerült fejlesztenie, hogy a bal lábán ugrál, míg a befelé görbülő jobbat pedig fogja, és csak pillanatokra érinti a talajhoz.

– Okos fiú, de nem veszik be az iskolába, mert nem tud közlekedni

– sóhajt egy nagyot Aranka.

Aztán tovább mesél. Most éppen arról, hogy az önkormányzat szociális osztályán dolgozó hölggyel már személyes üggyé fajultak az ellentétek: – Mindig azt mondja, hogy hová teszitek azt a sok pénzt, aztán leszukáz, lekurváz, azt mondta nekem, büdös cigány. De miért vagyunk mi büdösök? Úgy lökött ki a hivatalból, hogy el sem vette tőlünk az igazolást, pedig azért is fizetni kellett legalább száz hrivnyát. Nem tud a cigányokkal normálisan beszélni, egy normális szót nem tud szólni.

Közben több asszony is bekapcsolódott a beszélgetésbe, akik megerősítették Aranka szavait. Nem egy anya járt így – teszik hozzá. Az önkormányzat dolgozóját sajnos nem volt alkalmam megkérdezni. A táborban egyszobás fakalyibában laknak, ahol a gyermekek mellett az asszony édesanyja és alkalmanként a gyermekek apja is ott van. Két ágyuk van. A nyolc gyermek után a család 7000 hrivnyát kap havonta, ebből 6000 ételre megy. Arra már nem jut, hogy mindegyik gyerek, akinek kellene, iskolába járjon. Pillanatnyilag hárman tanulnak csak.

– A legnagyobb lányom azért nem jár iskolába, mert nincs holmija, amiben járjon. Ketten hordunk egy cipőt. Most, hogy jöttem a krumpliért, én húztam fel, és ő maradt otthon. Majd ha hazamegyek, ő megyen járkálni, és húzza fel a cipőt – mondja. Napi hat-hét kenyeret vesznek, darabja 11 hrivnya. – Van olyan nap, hogy még kenyeret sem látunk. Hideg, éhség, betegség egyszerre gyűl össze, egy csomagba begyűl, és az ott vagyon a házban – éppen most is ott van. Egymás után lázasodtak be a gyerekek, csak a 100 hrivnyás Nurofen használ nekik, ami elfogyott.

Itten nincs igazság, mert drága

Egy lányanya, karján az egy év körüli kisbabával, azt meséli, ő havi 440 hrivnyát kap. Már a dédanyja is a táborban lakott, és ő is ideszületett. Tud írni és olvasni is. Ha megkérik, azoknak is segít kitölteni a hivatalos nyomtatványokat, akik nem tudnak. A fürdéshez fazékban, fűrészporon melegítik a vizet. Amikor megmelegszik, beleöntik a lavórba, így mosdatják a gyerekeket.

– Mindegy, hogyan, de mindennap megmossuk őket, tiszták – mondja büszkén, aztán hamar visszatérünk a legégetőbb problémához, a pénzhez: – 300 hrivnya a pelenka, ehhez az önkormányzat 130 hrivnya támogatást is ad. A pelenkáról még le lehet szoktatni, de hol van az ennivaló, hol van az öltöztetés? – kérdezi, de csak nézek, nem tudok válaszolni.

– Ekkora gyerek mellől még dolgozni sem lehet menni, de ha lenne munka, bizony mennék. Nem tudom beadni az óvodába, mert nem tudom befizetni. Hiába tetszik meg valami, nem tudjuk megvenni. Örülünk, ha eszünk. Ami miránk jut, inkább odaadjuk a gyerekeknek, egyék meg ők, és nekünk meg semmi sem jut. Ilyen nyomorban, mint mi élünk, senki... még talán Afrikában sem élnek így – mondja, és én ezzel sem tudok ellenkezni.

Idősebb, hosszú szoknyás nő penderül közénk. Mögötte tizenéves lányka, talán a lánya. Az asszony hosszan a szemembe néz, mintha bűvölne, majd elhadarja a maga monológját: – Akinek pénze van, az itt minden, akinek meg nincs, az egy senki, le van aljazva. Most is a szemétről jöttünk haza, a szemetre járunk a pulyával, kapálunk, úgy eszünk a szemetrűl. Itten nincs igazság, nem is lesz, mert  drága, mert az igazságot sosem fogják megmondani. Félnek a népek, hogy ölik-vágják őket, el vannak adva a népek. Itt ez az igazság, csak félnek megmondani az igazságot. Úgy élünk, mint a Noé világában, mint a rabszolgák, a rabok.

Fizetnek a gyilkosoknak, a rablóknak, a vámszedőknek, mint a Noé világában. Tudom én, a gyülekezetbe járunk, drágám, le vagyok merítkezve, Isten után élek, csak most mentem dolgozni magamnak a szemetre kapálni, hogy egyenek a gyermekek.

És azért nekem nincs uram, elmaradok tőle, elmegyünk dolgozni szemetekrűl szemetekre, úgy eszünk, de itt az igazságot sose fogja senki sem megmondani, csak a felséges Jehova Isten meg a Názáreti Jézus, de itten igazság nincs. Így van, drágám. Nem állítom, hogy mindent értek.

Nem szégyen az éhség. Ebbe születtünk

Indexvideós kollégáékkal feltérképezzük az infrastruktúrát. A kettő közül az egyik boltot találtuk csak meg, a tábor bejáratánál. Ez egyben a bár is, ahol csapolt sört és kvaszt is mérnek. A polcokon tartós élelmiszerek: tészta, konzervek, rizs, semmiből sem túl sok. A telepen sem villany, sem vezetékes víz nincs. Utóbbi régebben volt, de a lakók még a kedvezményes díjat sem tudták kifizetni. Maradtak a pumpás kutak, kétes minőségű vízzel. És a számtalan fertőzés, betegség.

– Tessék megnézni ezt a kislányt. Legyen már szíves megnézni ezt a kislányt. Teljesen le van bénulva… nem tud megállni a lábán… azt mondják, vigyem el Munkácsra. Nincs miből

– kezdi a történetét egy tízgyerekes anyuka, miközben beinvitál a házukba. A férje meghalt, a gyermekek után 3000 hrivnyát kap. – Két ágyon fekszünk húszan, még a földön is alszunk. 33 éves vagyok, a legidősebb gyerekem 15. Guppás vagyok – ez talán az asztmát jelenti. A falak nedvesek, penészesek. Sok házban éjszaka patkányok szaladgálnak, de arra már nem merek rákérdezni, hogy itt is vannak-e.

– Jobb napokat! Áldást, békességet! – üdvözölnek az utcáról betérő gyerekek. Ők így köszönnek. Minden második nap esznek. Egyikük még a tábor bejáratánál megkapta egy indexvideós kolléga ebédnek szánt csokipudingját, amit aztán bevitt a testvéreihez, egyenek belőle ők is. – Nem szégyen az éhség, és a szegénység sem szégyen. Ebbe születtünk, a szegénységbe – mondja végezetül a tízgyerekes anyuka, akinek az édesanyja a beszélgetés végére éppen odaér. Mi, újságírók, csendben dolgozunk. Akinél kamera is van, annak a legjobb. Neki van, nekem nincs hova bújnom. Körbejárjuk az aprócska udvart, a szabadba épített tűzhelyet, a gyerekek összeállnak egy csoportképre, aztán továbbállunk. – Az Úr legyen magukkal! – búcsúzik a nagymama.

Arra gondolok, hogy már bőven megvan a riport, menekülni kellene. Nem a panaszok, a tehetetlenségem elől. Sokféle szegénységet láttam már, de ekkora nyomort még soha sehol. Aztán ki tudja, hányadik asszony is megáll velem szemben. Udvariasan megköszöni a krumplit. Kicsit tétovázik, aztán beszélni kezd. Én pedig tartozom neki annyival, hogy meghallgatom. Megírom.

– Mi itten nagyon elnyomottak vagyunk Ukrajnában.

Nézzük a tévében, százszor jobb dolga van Magyarországon a cigánynak, mint itt nálunk.

Ott a megélhetés is jobb. A kisunokám kap 300 hrivnyát. Mi az a 300 hrivnya? Még normális ruhát sem lehet venni belőle. Ha beteg a gyerek, gyógyszerre nem elég. Megkérdezem, mit esznek. Általában húsos csontot vagy csirke far-hátat, mutat a kezében lévő zacskóra. Mindkettőnek 20 hrivnya kilója. Néha krumplival, tésztával vagy házilag sütött lisztes pogácsával.

– Amit magyarban a kutya kap, azt mi itt esszük. Én már mindkettőt nagyon meguntam, sülve-főve az van. Ráadásul a húsos csonton hús is kevesebb marad errefele. – Törődötten bólintok. – Hét éve kellene műteni, négykilós ciszta van bennem. És nem bírom megműttetni magam, mert nincsen rá tehetségem. A kórházba csak úgy vesznek be, ha van 3-4000 hrivenyem, amiből megműthetnek. De nincs. Sose az életben nem bírom megkeresni azt a pénzt. Engem már csak a két méter gyógyíthat meg lefelé, ha meghalok. Megyek, de nem bírok járkálni. Éjszakákat nem alszom, a lábam, a derekam szakad lefele, mert már nagyon nehéz bennem ez a daganat.

Télen nem volt lábbeli, felfáztam. Hát így vagyunk. Segítség sehonnan. Hát kihez mennék? Itten állunk, nem adnak.

Hét évig rimánkodtam a baptista gyülekezetben, hogy segítsenek. Azt mondták, imádkozzak.

Már hét éve imádkozok. Nemrég agyvérzést kaptam a nagy fájdalomtól, mert nem bírom a fájdalmat. Bekerültem a kórházba, nem volt infúziócsepegtetőre pénzem, kilöktek az utcára. Még egy injekcióért is fizetni kell. Ha nincs, nem adnak. Vagy a műtét, vagy a meghalás. Legyen Isten akaratja.

Sok helyen jártam már, de ilyet még a nairobi szegénynegyedben sem láttam – összegzi a látottakat az indexvideós kolléga. Nehéz itt bármit mondani. Bármit tenni pedig még nehezebb. A háború miatt nemcsak az infláció pörgött fel, de az alkalmi munkalehetőségek is elapadtak.

– Minden évben be van indítva a romaprogram, minden évben megvan, hogy mit kellene csinálni, de sajnos abszolút semmit nem tartottak be. Választásokkor szavazatért útépítést ígértek, aztán miután a választásnak vége lett, abba is hagyták az építést

– jellemzi a helyzetet Horváth Kálmán, a Liberta Egyesület elnöke. Bár a háború miatt idén októberre tolódtak a kisebbségi és önkormányzati választások, sok mindenre most sem számítanak.

Beugrottunk a beregszászi önkormányzathoz is, ahol két hivatalnok asszonnyal beszélgettünk a táborban látottakról. Érdekelt volna, ők hogy látják, jogosan panaszkodtak-e az asszonyok a szociális juttatások miatt, de mivel kérésükre a beszélgetést informálissá nyilvánítottuk, a válasz röviden: „nem, sőt”.

És hogy mit tudnak itt tenni a máltaiak? Ugron Imre, a Máltai Lovagrend közép- és kelet-európai koordinátora szerint a romakérdés most prioritás számukra.

Fotó: Tóth Simon Ferenc / Népszabadság

– A cigányok problémáit senki nem gondozza. Itt a probléma sokkal súlyosabb, mint a lakosság más részeinél. Nekik legalább tető van a fejük fölött – mondja. Az infrastruktúra fejlesztése mellett kiemelt kérdés a gyermekek iskoláztatása, erre készülnek Beregszászon is. Schumicky András pedig egy olyan szociáliskártya-rendszer tervéről beszélt, amelyet nemcsak a telep lakói, hanem az elszegényedett kisnyugdíjasok és minden rászoruló is használhatna előbb élelmiszerre, később gyógyszerre is.

Hogy ebből mikor lehet valóság, Isten tudja csak. Benne viszont a tábor lakói közül sokan bíznak.