– Azt mondtam, ti biztos szívtatok valamit. Kizárt dolog, hogy véget lehet vetni a hajléktalanságnak – emlékezett vissza az NPR közszolgálati rádió műsorában a hajléktalan-munkacsoport igazgatója, Lloyd Pendleton, hogyan fogadta az ötletet. 2003-ban aztán elment egy konferenciára, ahol a Housing First atyja, Sam J. Tsemberis görög származású kanadai pszichológus is tartott egy előadást. A hallottak meggyőzték, hogy az adófizetőknek többe kerül a tartósan hajléktalanok ellátása, mint ha lakhatást biztosítanának számukra. Egy, az utcán élő ember évente közel húszezer dollárba kerül az államnak, míg a tartós lakhatás biztosítása kijön évi nyolcezer dollárból. Ez akkor is jelentős megtakarítás, ha figyelembe vesszük, hogy azok, akik hosszabb időszakokat töltenek az utcán, illetve átmeneti szállókon, a hajléktalanok kevesebb mint tíz százalékát teszik ki. A krízisellátások több mint felét azok használják, akik több mint egy éve, vagy az elmúlt három év során legalább négyszer éltek hosszabb-rövidebb ideig az utcán. Többségük mentális problémákkal küzd, alkoholisták, drogfüggők.
Pendleton 2003-ban tesztelte Tsemberis elképzelését: tizenhét hajléktalannak biztosított lakhatást. Úgy gondolta, ha a nehéz eseteknél beválik, mindenkinél be fog. Két év múlva tizennégyen ugyanott éltek – hárman időközben meghaltak –, senki sem került vissza az utcára. 2005-ben eltökélte, tíz éven belül véget vet a tartós hajléktalanságnak, és úgy tűnik, sikerrel járt. Úgy véli, először stabilitásra van szükség, hogy azután azokat a problémákat kezelhessék, amelyek a hajléktalan életmódhoz vezettek.
Szakértők szerint a rendszer azért működik jól, mert az embereknek nem ingyen lakhatást biztosítanak. Mindenkinek ki kell fizetnie vagy a jövedelme (munkajövedelem vagy szociális támogatás) harminc százalékát, legalább 50 dollárt. Utah viszonylag kis állam, tíz éve sem volt kiugróan magas a fedél nélküliek száma. Kaliforniában – ahol több mint 29 ezren laknak az utcán – nehezebb lenne a megvalósítás. Utah az első és egyetlen szövetségi állam, ahol alkalmazzák a módszert. Másutt csak városi szinten működik sikeresen a program.
– A hajléktalanságból a lakásba költözés megváltoztatja egy személy identitását. Kitaszítottból a közösség tagjává emeli – nyilatkozta a Mother Jones magazinnak Tsemberis. Korábban csak az absztinenseknek volt esélyük az újrakezdésre, egy drogfüggő vagy egy alkoholista gyakran egy formanyomtatványt sem volt képes kitölteni.
Mindenkit azonban nem lehet egyszerre elhelyezni. Salt Lake Cityben hetente egyszer ülnek össze a hajléktalanokat segítő szervezetek. Együtt nézik át, kik lennének a jogosultak bérlakásra, együtt döntenek, kinek van a legnagyobb szüksége azonnali változásra. – Eleinte azt hiszed, mókás odakint lenni. (…) Úgy érzed, szabad vagy, nem kell a háziúrral vitázni, villanyszámlát fizetni – mondta Joe Ortega, aki hat hónapja kapta meg lakását. Szobájában ezerdarabos puzzle. – Ez az új szenvedélyem. Segített, hogy megszabaduljak a drogtól és az alkoholtól – tette hozzá.
