Az NSZK etnikai színesedése az 1950-es években kezdődött. Az első vendégmunkás-szerződéseket a bonni kormány Olaszországgal kötötte 1955-ben, ezt követték a hasonló megállapodások Görögországgal, Spanyolországgal, Jugoszláviával, Marokkóval, Tunéziával. A legfontosabb egyezményt 1961 októberében írták alá Ankarában, amely megnyitotta a lehetőséget a nyugatnémet ipar előtt, hogy Törökországból toborozzon olcsó munkaerőt. Akkoriban, a nyugatnémet gazdasági csoda, a Wirtschaftswunder idején az NSZK-ban kevesebb mint kétezer török élt. Közel hat évtizeddel később számuk meghaladja a 2,5 milliót.
A vendégmunkásokról (Gastarbeiter) – már csak az elnevezésük miatt is – azt gondolták, hogy pár év múlva hazamennek. De nem mentek, hanem feleséget, rokonokat hoztak. Családot alapítottak. A németek tolerálták az idegeneket, mert szükség volt rájuk. A munkájukra. Németország azonban nem Amerika, itt az olvasztótégely nem igazán működött. Az idegenek többsége, beleértve a Németországban született és nevelkedett generációkat, sosem érezhette magát otthon.
Bár beszéltek németül, a vendégmunkás-leszármazottak közül sokan nem is akartak németek lenni. Németországban nem nagyon illik erről beszélni, de gettók alakultak ki. Olyan kerületek, városrészek, ahol főleg „migrációs hátterű” emberek élnek. Ahol magas az iskolából korán kieső-kimaradó gyermekek száma, gyakori a bűnözés és a munkanélküliség. S ahol még érvényesülnek olyan ősi szokások, mint a szülők által szervezett kényszerházasság. E körzetek hasonlítanak a problémás francia külvárosokra, a banlieu-kre. Németországban azonban könnyebb felszállni a felemelkedést biztosító társadalmi liftre – a francia társadalomban az osztálykülönbségeket sokkal nehezebb legyőzni. Viszont Franciaországban mindenkit franciának tekintenek, ha ott született és nevelkedett. A meghatározó kultúra a francia, függetlenül attól, hogy kinek milyenek a gyökerei.
|
Egy menekült szelfije Merkellel. Támogatásra csak akkor számíthatnak, ha integrálódnak
Fabrizio Bensch / Reuters |
Mindezzel együtt Németország sokat változott az elmúlt jó két évtizedben. A közéletben mindenütt ott vannak az első vagy már második generációs vendégmunkás- vagy bevándorlócsaládokból származó személyiségek. Elég végignézni a 2010-ben világbajnoki címet nyert labdarúgó-válogatotton, legalább olyan sokszínű, mint az 1998-ban hasonló dicsőséget elért francia nemzeti csapat. A német tévében, a filmeken, a politikában mindenütt látni török, délszláv, fekete-afrikai vagy éppen vietnami származású szereplőket.
Németországban nem 2015-ben kezdődött a vita a migrációról és annak hatásairól. Merkel a multikultit mint párhuzamosságot akarja felszámolni. Az utóbbi eddig is komoly problémát okozott, egymillió érkezővel csak hatványozódnak a konfliktusok. A berlini kormánypolitika azt várja el a többségükben muszlim bevándorlóktól, hogy elkülönülés helyett legyenek németek és európaiak. Támogatásra csak akkor számíthatnak, ha integrálódnak.
A német társadalom jelentős része viszont vendégnek sem akarja el/befogadni a menekülteket, nemhogy németté és európaivá integrálni őket. S a menekültek sem akarnak németek és európaiak lenni. Ők mindössze jobb életben reménykednek, amire csak keveseknek nyílik esélyük. A többség csalódni fog, de maradni akar. Mert Európában, a peremen vegetálni még mindig élhetőbb életet jelent.
