Kiábrándulás a piacgazdaságból. 2009-ben könnyen áll e kifejezésre az ember szája. De Birgit Müller még 1988 és 1994 között gyűjtötte az anyag javát angol nyelven most megjelent könyvéhez. Az ő alanyainak már korábban alkalmuk volt arra a kijózanodásra, amely a pénzügyi válság nyomán általános lett – olvassuk az ausztrál Ben Gook ismertetését a H-net társadalomtudományi szemle könyvismertető rovatában.

A kutatás helyszíne három kelet-berlini vállalat, amely a fordulat és a privatizáció után is tovább működött. A változás legszembetűnőbb jelensége az, hogy a felső vezetői posztokon nemigen történt változás. A szocialista vezetők a párttól kapott felhatalmazást piaci felhatalmazásra váltották. Kiderült, hogy a régi konformista attitűd az új körülmények között is jól működik. Aki zökkenőmentesen alkalmazkodott a régi világhoz, és tevékeny kommunista párttag volt, azt a fordulat után ott találjuk a piacgazdaság legmeggyőződésesebb hívei között. Aki viszont a kommunizmus idején kritikai felfogásról tett tanúságot, az az új rendszerrel is elégedetlen volt.

Érdekes összehasonlítani a fordulat előtti véleményeket a későbbiekkel: igen jellemző, hogy a konformista emberek később úgy emlékeztek vissza, mintha mindig is számítottak volna a kommunizmus összeomlására.

Kiderül továbbá, hogy a szocializmus idején elsajátított technikák, a tervalku módszerei a kapitalizmusban is hasznosíthatók. Itt is van felsőbbség, azzal is tudni kell alkudozni. A három gyár egyike egy multinacionális cégcsoporthoz tartozik, s itt a korábbi kollektív ideológia új változatát honosították meg. Az egyének immár nem a „népnek” (ami azt jelentette, hogy a kommunista államnak) tartoznak lojalitással, hanem a cégnek. Éspedig nem csoportonként (brigádokként), mint azelőtt, hanem egyénileg. Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa, a többiekkel versenyben. A szakszervezetek Keleten és Nyugaton egyaránt képtelenek rá, hogy mozgósítsák a munkásokat az igazságtalannak tartott jelenségek ellen. Pedig ez utóbbiakból van éppen elég.

A vállalat eközben afféle civilizatórikus misszió alanyának látja magát. Úgy gondolja, az ő küldetése, hogy bevezesse a piacgazdaságba a keletieket. Azok érzik is, hogy egyfajta bennszülött szerepet játszanak ebben az előadásban, s ez is hozzájárul az Ossie-Wessie (keleti-nyugati) ellentéthez. Annál is inkább, mert ugyanazon üzemben is többszörös fizetést adtak a nyugatról érkezőknek.

Gook megjegyzi, hogy az Ossie-Wessie ellentét tipikus bináris szembenállás, ami annyit tesz, hogy az egyik fél gyakran a maga hibáit fedezi fel és kárhoztatja a másikban. Ezen kívül a keletiek szemében a Wessie ellentmondásos ellenségkép: azt a kapitalizmust jelképezi, amely egyszerre vonzza és taszítja őket.

Mármost boldogabbak lettek-e a keletnémet dolgozók a változástól? Gook szerint a könyv erre a kérdésre nem túl határozott igennel felel. A szabadság, a személy autonómiája persze nőtt, de igazságtalanság most is van, csak másféle, és van munkanélküliség is. Mindenesetre a nyugatra költöző keletiek boldogabbnak látszanak, mint azok, akik otthon maradtak. De amelyik otthon maradó megtalálta a számítását, az is hajlamos nosztalgiával gondolni az NDK-s időkre. Wolpert, aki annak idején kritikusan szemlélte a kommunista rendszert, s aki megtalálta a helyét a gyárát üzemeltető multinacionális cégnél, úgy gondolja, sikereit részben a gyermekkorában kapott szocialista nevelésnek köszönheti.