Szimbolikus jelentősségű könyv: Abraham Lincoln bibliájára helyezi balját Barack Obama, hogy letegye hivatali esküjét. A fontos pillanatban felesége, Michelle segíti

Reuters - JASON REED

Ha előre láttam volna az elmúlt nyolc év gyalázatos világpolitikai fejleményeit, az USA erkölcsi és gazdasági hanyatlását, egyenesen rettegtem volna. Nem tettem. Hiba volt.

Busht hamar kinevette a világ. Bohóc, imposztor, mondták. Majom-karikatúrák jelentek meg, elszólásokat harsogott az európai sajtó. Kicsit beszóltak neki, mert fegyverkezni kezdett. Kicsit beszóltak neki, mert magasról tett a környezetvédelemre. De félni nem félt tőle senki.

Egy év sem telt el, és ismét döbbenten ültem a tévé előtt. Sokmillió emberhez hasonlóan élőben néztem végig, amint összedől a World Trade Center. Harmadik világháború következik – e-maileztem a barátaimnak. Készüljetek. Nem lett igazam, bár Bush azonnal kiállt a füstölgő romokra, és népe teljes egyetértésével bejelentette, hogy az elkövetőket a pokol hetedik bugyráig kergetik majd.

Amerika azóta egyszerre két valódi háborút vív. És egy harmadikat, saját maga ellen.

Úgy hozta a sors, hogy újabb egy évvel később ki is költöztem Amerikába. San Franciscóba, Kaliforniába, hogy pontos legyek. Onnan néztem tovább, testközelből, amit az addigra már kicsit berezelt világ távolból figyelt. Először szeptember 11. legelső évfordulóját, aztán az egyre elhatalmasodó őrületet – hogy szinte elfelejtik üldözni Oszama bin Ladent Afganisztánban, és becélozzák, majd le is rohanják Irakot, a semmire.

San Francisco az USA talán legliberálisabb városa. Balos és szélsőbalos jelöltek versengenek egymással pozíciókért. Évtizedek óta nem volt republikánus portás, nemhogy polgármester vagy kongresszusi képviselő. A háború arrafelé akkor sem népszerű, ha terrortámadásra adott válaszként alkalmazzák. Az iraki tervek legelső hírére utcára is vonult a sok öregedő és ifjú hippi, és megfogalmazták sommás ítéletüket. Iraq is Arabic for Vietnam. Azaz: Irak Vietnam arab fordítása.

Bush tett rájuk is, márciusban megfújta a sivatagi sípot, és májusban látható örömmel közölte a repülőgép-hordozó fedélzetéről: ezt a háborút megnyertük, hölgyeim és uraim, pikk-pakk. Ültem a tévé előtt, már megint, és hápogtam. Mit csináltatok? 150 ezer katonátok van Bagdadban, további tízezrek Afganisztánban, bin Ladennek nyoma sincs, Szaddám is bujkál. Mit nyertetek meg?

KÉPGALÉRIA - Kattintson a képre! Jó volt papa - Sasha, Obamáék kisebbik lánya gratulál apjának a beiktatás után
MTI/AP - Susan Walsh Semmit. Hónapok alatt nyilvánvalóvá vált persze másoknak is mindez, ezrek vesztek oda a Közel-Keleten, milliárdok folytak ki a kasszából, a tüntetések folytatódtak Amerika-szerte, a harcok is Irak-szerte. Decemberben (2003-at írunk még) jött az újabb diadalittas bejelentés: Hölgyeim és uraim, elkaptuk! Szaddámot, tudniillik. Nem, nem bin Ladent – bár győzelem éppen az sem lett volna.

A terroristákkal szemben ugyanis lehet fegyverrel győzni; a terrorizmussal szemben nem. Ott nem az izom számít, hanem valami egészen más. Valami, ami a Bush-kormánynak nemigen adatott meg. Érzék, sőt, érzékenység. Ész. Türelem. Bölcsesség.

Újabb egy évvel később megint elnököt választott Amerika. Én még mindig kint éltem, de úgy adódott, hogy éppen a választás napján hazarepültem Magyarországra. Az időzóna-eltolódás miatt átrepültem az eredményhirdetést. A sok san franciscói útitárs Frankfurtban azonnal felcsapta a laptopját, hogy megnézze az eredményt. A New York Times legelső címe mindent elárult.

Ohio Bush-ra szavazott. A választás elveszett. Leültem egy padra, és próbáltam megérteni, hogy egy hazug, agresszív, tehetségtelen elnököt és cinikus, nyerészkedő sleppjét hogy a jó életbe bírja újraválasztani – ráadásul ezúttal simán – az amerikai szavazók többsége. Nem ment.

San Francisco fura révületbe esett. Reménytelen, mondták az emberek, érthetetlen, borzasztó. Elkezdtek megjelenni az autós matricák legújabb generációi. Az amerikaiak imádott önkifejező eszközén, a dugóban mögöttünk araszolók felé küldött üzenet e divatos hordozóján csak annyi állt: „2009 január 20.” Akkor szabadulunk meg Bush-tól, tudniillik.

Ez a nap jött el ma. Alig hiszem el. De ez még messze volt 2004-ben. Eddig a napig még át kellett élnünk egy Katrina hurrikánt, egy gigászi megfigyelési botrányt, egy ingatlanpiaci buktát, egy gazdasági összeomlást, további több ezer halottat a Közel-Keleten, sorozatos merényleteket, fegyverkezést, ellenségeskedést. A Bush-csapat úgy működött, mintha direkt arra utaztak volna, hogy a lehető legrosszabb teljesítményt mutassák, amit kormány Amerikában mutathat. Ültem a tévé előtt, és újra meg újra meglepődtem, mert azt hittem, ennél mélyebbre már nem süllyedhet az ország.

Közben, valamikor 2007 elején, feltűnt nekem is Barack Obama. A 2004-es jelölő gyűlésen, ahol először az országos politika porondjára lépett, még nem vettem észre, bevallom. Akkor John Kerryre figyeltem, aki vértelen kampányával tálcán kínálta fel a duplázást a texasinak. 2007-ben azonban Obama már egyenesen az elnöki székre tört, és néhány korai megnyilvánulásával hamar felkeltette az érdeklődésem. Először is, állapítottam meg, ez az ember tud beszélni. De még hogy! Másodszor, szinte minden komoly kérdésben gyökeresen megváltoztatná a Bush-évek negatív gyakorlatát. Ráadásul – de ezt csak suttogva mertem hozzátenni – fekete. Forradalom!

Barack Obama
Reuters - Kevin Lamarque Ahogy figyeltem, úgy erősödött bennem a rokonszenv, és a Bush iránt érzett irtózattal együtt ez hamar és egyértelműen a chicagói szenátor mögé állított. Remény, pozitív üzenetek, kompetencia, becsület, és az a szónoki méltóság… államférfi születik. (Az újságírói függetlenséget hamar félretettem. Ebben a helyzetben kár tettetni, hogy nem érdekel az eredmény, gondoltam.)

Féltem azért. A cél most nem az, hogy megváltsuk a világot, hanem hogy leváltsuk Busht és a republikánus öregfiúkat Washingtonban, mondogattam. Obamával a demokraták túl sokat akarnak.

Már megint nem lett igazam. Hogy miként vetkőzte le a „fekete jelölt” imázst, hogy miként kampányolt, miként utasította maga mögé a félelmetes Clinton-gépezetet, miként ért el idén november 4-re a történelem küszöbére az utóbbi évtized egyértelműen legjobb politikusa, az ma már közkincs. De még azt az eufóriát is tudta fokozni, ami ott este fogadta.

Kiállt, és határozottan, biztosan belemondta a chicagói tömeg szemébe: a közös utunk csak most kezdődik. Aztán, amikor hozzátette azt a bizonyos szlogent – Yes we can –, hát akkor a sírás kerülgetett. Az a fajta érzelmi töltet, csak ellentétes előjellel, amely anno, szeptember 11-én, megrázta a hitem mindabban, amiben nemcsak én, hanem a kommunizmusból kiszabadult egész Kelet-Európa oly szentül hitt. Hogy Amerika vezeti a világot, és nem a gúny céltáblája csupán.

Ezért imádják annyira ezt az embert világszerte. Mert ezt a hitet adta vissza.

Úgyhogy ma este összeülünk, barátokkal, és poharat emelünk ismét, hogy újra köszöntsük azt az Amerikát, amelyben mindannyian olyan boldogan hittünk, és hiszünk mostantól ismét.

Kapcsolódó cikkek: Bush hősként tért haza | Barack Obama letette hivatali esküjét | Észak-Korea ott akar lenni Obama beiktatásán | Konzervatív választása miatt bírálják Obamát