– Sikerült-e a nyitás a román többség felé, ami a KMN egyik fontos kezdeti célkitűzése volt?
– Először is nagyon sok visszajelzést kapunk a magyarság részéről, hogy „kiegyenesedtek a gerincek”, és hogy egy évre szóló útravalót ad ez az egy hét. Tehát mindenképpen jobb magyarnak lenni a rendezvény hatására. De túl azon, hogy a magyar embereket feltölti a rendezvénysorozat, nagyon fontos járulékos haszon a román többségi társadalom véleményének a megváltozása rólunk. És ez kitapintható.
– Csak elfogadják a kolozsvári magyarok ünnepét vagy részt is vesznek benne?
– Az első évek tapogatózó, de leginkább passzívan szemlélődő hozzáállása után egyre többen részt is vesznek. Nemcsak az olyan eseményekre ülnek be, ahol a nyelvi korlátok nem jelentenek akadályt – zenére, táncra vagy gasztronómiára gondolok elsősorban –, hanem különböző bemutatókon, előadásokon is részt vesznek, ahol szinkrontolmácsot biztosítunk. Felmérések szerint a Kolozsvári Magyar Napokat a románság is a város három legfontosabb rendezvénye között tartja számon. Nekünk ez óriási öröm és pozitív visszajelzés, hiszen így fokozottan értelmet nyer, amit csinálunk.
– A kommunizmus idején, majd a Funar-korszakban mindent elkövettek, hogy a magyarság ne jelenjen meg a nyilvánosságban. Elmondható, hogy a magyarság most szimbolikusan visszafoglalta a várost?
– Én nem szívesen használnám ezt a kifejezést, mert azt hiszem, hogy éppen ez az, amin túl kellene lépnünk: hogy az egyik vagy a másik közösség el- és visszafoglalja a szimbolikus tereket Kolozsvárott. Az lenne a lényeg, hogy osztozzunk a tereken, és úgy érzem, hogy ilyen irányba tesz lépéseket a két közösség. Apró súrlódások nyilván még léteznek, illetve ott van a lassan nevetségessé váló helységnévtáblaügy, de meggyőződésem, hogy ezeken is rövid időn belül túllépünk. És ez nem azért fog megtörténni, mert annyira erősen ütjük a vasat – hiszen nincs akkor politikai súlyunk, hogy szövetségesek nélkül végigcsináljuk –, hanem mert szép lassan a román társadalom is túllép bizonyos rossz beidegződéseken, felnőnek újabb generációk. Ez már nem az a románság, amelynek nagy többségét a hatvanas évektől telepítették be, és amely teljesen idegen volt a várostól és múltjától. A fiatal nemzedék már a magáénak érzi Kolozsvárt, a város múltja iránt is fokozottan érdeklődik, és ez magával hozhat egy spontán változást. Én nagyon bízom ebben, mert Kolozsvárnak akkora a kisugárzása egész Erdélyre, de akár Bukarest irányába is, hogy ami itt történik, az hatással lehet az egyéb változásokra is.
