Hogyan segíthetnek a szomszédok megszabadulni az ellenállhatatlan orbáni dominanciától? – veti fel Magyarországról írt legutóbbi cikkben a Cicero német politikai magazin. Szerzője, Gunter Hofmann szerint későn, de az Európai Bizottság mégis felfogta, hogy be kell avatkoznia Magyarországon, és a beavatkozásra ezután is szükség van. De hogyan? A cikk szerint az segít megszabadulni Orbántól, ha külföldön „komolyan veszik” azokat, akik Magyarországon élnek. Ahogy Jan-Werner Müller a Süddeutsche Zeitungban, Zilahy Péter pedig a Frankfurter Allgemeine Zeitungban „óvatos” illetve „nem felülről lefelé” történő beavatkozás kell: Orbánt nem szabad mártírrá tenni.

A Cicero szerint erre a „komolyan vételre” jó példa az Osteuropa folyóirat, amely „Quo vadis, Hungaria?” címen aktuális számát teljes egészében Magyarországnak szentelte. Ebben Joachim von Puttkamer történész arról ír, hogy a történelmi Magyarországra való hivatkozást nem feltétlenül csak „a múltbeli nagyság és hősiesség felidézéseként” lehet használni, hanem a kompromisszumkészségre és liberális jogrendre való felhívásként is. Az új alkotmány ennek ellenére nemzeti konzervatív történelemképet” és „etnikumként meghatározott nemzetet” rögzít, és Európában egyedülálló, hogy történelem vitatott értelmezése alkotmányos rangra is emelkedik – idéz Puttkamer esszéjéből a német politikai magazin.

Orbán szerint – írja a fenti jellemzés fényében a Cicero – a tulajdonképpeni forradalom nem 1989-ben zajlott le, hanem csak nemrég, az ő választási győzelmével: „Két nappal azelőtt, hogy a képeket bemutatták az Akadémián, Orbán a strasbourgi parlamentben kiállt a kritikusok elé, ködgyertyákat dobált, és meg nem értve érezte magát. Minden normális, minden nagyon európai, amit mi ott csinálunk Magyarországon! A parlamentben a zöldek, a liberálisok és a szocialisták világosan beszéltek arról, mi az, ami összeegyeztethetetlen Európával. Ezzel szemben az Európai Néppárt (ENP), amelyhez Orbán Fidesze tartozik, tartózkodott. Az Akadémiától három percre lévő kancellári hivatalból eddig egyetlen Orbánt bíráló szó sem hallatszott. Orbán pedig a látogatást követően leereszkedően így foglalta össze a történteket: Strasbourg nagyon európainak tűnt számára. Magyarországon ezzel szemben másként gondolkodnak, nevezetesen magyar és keresztény módon.”

Az Osteuropa – amelyet a Berlini Művészeti Akadémia és Kelet-Európa-tudományok Német Társasága ad ki – aktuális számában Darvasi László író egy „ironikus, kicsi, és egyúttal elkeseredett prózai műalkotásban” arra csodálkozik rá, hogy a régi „hangszóróknak” húsz év után újra akadt feladatuk, „mint a régi jó időkben”. Ki gondolta volna? Ellen Bos, az Andrássy Egyetem professzora arról ír, hogy a két szembenálló politikai elit kísérlete a másik legitimációjának megkérdőjelezésére nem csak a demokratikus intézmények működésére, hanem az egész demokráciára nézve veszélyt jelent abban az országban, amelyik a demokratikus reformok szempontjából egykor még az élen járt. Tekintélyelvű kísértés című esszéjében Bozóki András politológus azt fejtegeti, hogy a 2010 áprilisában hatalomra jutott Orbán-kormány „többségi demokráciája” gyengített a hatalmi ágak szétválasztásán, és fenyeget egy olyan rezsim létrejötte, amely a tekintélyelvű hatalom és a demokrácia jellegzetességeit olvasztja egybe, nem mellesleg precedenst teremtve egész Európában. Magyar Bálint volt SZDSZ-es politikus szerint az ország politikai élete egy futballmeccsre hasonlít, amelyben az egyik csapat kapitánya kénye-kedve szerint változtat a játékszabályokon, ő akarja kijelölni a bírót, és ha akarja, az ellenfél játékosait is leküldi a pályáról. A félelemkeltésre és a zsarolásra támaszkodó Fidesz a gazdaságpolitika alkotó részévé tette a „bűnbakok megbélyegzését” és a „szisztematikus karaktergyilkosságot” is.

A külföldi szerzők közül Krisztina Koenen publicista amellett érvel, hogy az orbáni világkép romantikus, forradalmi nacionalizmusa és kulturális pesszimizmusa a 19. század végén és 20. század elején volt elterjedt, kiindulópontjaiként az olasz fasizmusnak és a német nemzetiszocializmusnak. Karin Rogalska, a Wiener Zeitung tudósítója a január 2-án Budapesten tartott ellenzéki megmozdulás kapcsán megjegyzi, hogy sem a parlamenti, sem a parlamenten kívüli ellenzéknek nincs olyan vezéralakja, aki változtatni tudna a jelenlegi hatalmi egyensúlyon. Esther Kinsky írónő felidézi, hogy a jobboldali magyar politikusok felelevenítették az „tiszta magyar” hátországról szóló álmokat, aminek megfelelően az újdonsült igazgató, Dörner György is „Hátország Színháznak” nevezte volna el az Új Színházat. De hogy is néz ki valójában ez a hátország? – kérdezi az írónő. A Bánság Magyarországra átnyúló részében a szegénység és a pusztulás dominálja a képet. Igaz, a betyárok itt mindig otthon érezték magukat.

Ungváry Krisztián történész az Osteuropa számának utolsó, Emlékezet és Kultúra alcímet viselő fejezetében a történelem újraértelmezéséről ír, amelyben a turul, az árpádsávos zászló és a Nagy-Magyarország válik nemzeti szimbólummá, a Nobel-díjas Kertész Imréről nem vesznek tudomást vagy becsmérlik, Wass Albert viszont piedesztálra kerül. Laczó Ferenc, a jénai Friedrich Schiller Egyetem vendégkutatója úgy véli, hogy Magyarország történelmi felelőssége a holokausztért elsikkad az új történelemszemléletben, amely csak a kommunista idők bűneivel hajlandó foglalkozni, az új alkotmány pedig mindenféle felelősség alól felmenti Magyarországot, amelyet a 437 ezer zsidó deportálásában játszott szerepéért visel. Rényi András művészettörténész a szám záró esszéjében azt fejtegeti, hogy a Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott által megrendelt 15 történelmi festmény voltaképpen csak az feudális kor udvari festészetének a paródiája, és mindenre jó, csak arra nem, hogy magasztalja az ország új alkotmányát.

Ahogy a Cicero írja, a Osteuropa számának az Orbán-kormányt bíráló írásaiból „alkotmányos hazafiság” sugárzik. „Az ehhez hasonló okos, kritikus, szeretetteljes beavatkozások a legjobb hozzájárulást jelentik ahhoz, hogy Európa európaivá váljon” – véli kommentárjában a politikai magazin.