1949. június 12-e reggelén a mintegy ötszáz gazdát gyűlésre hívták össze a polgármesteri hivatal elé. Ott szovjet ügynökök és román aktivisták közölték velük: le kell mondaniuk a földjeikről, hogy megalakulhasson a kollektív gazdaság (GAC).
Elena, Ilie Alexoaie későbbi felesége kilencéves volt, de ma is világosan emlékszik, hogy azon a reggelen apja magához vett egy fejszenyelet, mielőtt elindult a polgármesteri hivatalhoz. Az aktivistákat alaposan helybenhagyták. Hasonló sorsra jutottak a csendőrök, akik hatóság elleni erőszak miatt le akarták tartóztatni a lázadó falubelieket.
A lázadást követő napokban a csendőrség újabb alakulatai megpróbálták leverni a lázadást, de a veterán katonák sikerrel ellenálltak. A falut végül tankokkal vették be.
Kezdetét vette a megtorlás, de előbb az aktivisták és informátorok segítségével felkutatták a felbujtókat és a „Román Népköztársaság elleni szabotázs" szervezőit. Kijárási tilalmat rendeltek el, majd fegyveresek házról házra járva „emelték ki" a lázadókat. Pár nap után a hadsereg elvonult, de a lázadó település köré nagy hirtelenséggel felhúzott szögesdrót kerítést csak évtizedekkel később bontották le, maradványait ma is látni.
Az elfogott lázadókat gyorsított eljárással elítélték, és munkaszolgálatra vitték. Eleinte nagy ritkán még írtak leveleket, de idővel azok is elmaradoztak. Egy sem tért haza közülük. „A kommunisták nyilvánvalóan nem akarták, hogy híre menjen a lázadásnak, vagy akár az utókor számára feljegyezzék a történteket. Valakik semmibe vették a rezsimet, ami akkoriban elfogadhatatlan volt" – magyarázta a megtorlás kegyetlenségét Gheorghe Median történész.
|
Az egyetlen, aki ép bőrrel megúszta a megtorlást
Cosmin Zamfirache / Fotó |
A lázadók között volt a 19 éves Ilie Alexoaie is – az egyetlen, aki ép bőrrel, sőt, börtön nélkül megúszta „az államrend megdöntésére tett kísérletet". A hadsereg érkezésekor másokkal együtt elmenekült a faluból. Körülbelül egy hónapig szénakazlakban bujkált, többnyire gyökerekkel táplálkozott, majd miután a hadsereg elvonult, hazaosont.
A lázadókat közben rendre elfogták és lecsukták, köztük Ilie apját is. A faluban hemzsegtek a titkosrendőrség emberei. A fiatalember a szülői házban, a cserépkályha alá vájt rejtekhelyet magának. Nappal rendszerint ott húzódott meg, csak éjszaka bújt elő, hogy segítsen a nehezebb házi munkákban.
A hatóságok többször érdeklődtek utána, de az anyja állította, hogy látták a fiát vízbe fúlni. Először nem hittek neki, aztán mégis kiállították számára a halotti bizonyítványt.
Húsz évvel a lázadás után Ilie anyja meghalt, s a temetés után a férfi feladta magát a milícián. Meglepetésére elengedték. Akkorra már az 1949-es lázadásban érintett aktivisták elköltöztek vagy meghaltak, senkire nem jelentett hát veszélyt. A biztonság kedvéért azért alaposan megverték, mielőtt hazaküldték.
Két évtizeddel a kollektivizálás elleni lázadás után Ilie a téeszhez szerződött el, hogy megkeresse családjának a mindennapi betevőt. Megnősült, 1981-ben lánya is született. 2008-ban halt meg, 18 évvel azután, hogy visszakapta elkobzott földjeit.
