Egészen pontosan Kis-Ománba, a korábban Kalózpartként emlegetett Muszandam-félszigetre, ott ugyanis egy eldugott kis öbölben szinte bizonyosan találkozhatunk néhány delfinnel. Mi több: nemcsak a „sztenderd" palackorrúakkal, de a keleti púposdelfinnel is – a bennem lakozó, a biológia tagozat elvégzése után meglehetős apátiába süllyedő Darwin már a gondolattól is libabőrös lett. Noha Kis-Omán a nagy szultánsághoz tartozik, az Egyesült Arab Emírségek elválasztja attól. Épp ez a szerencsénk: Dubajban ugyanis annyit sikerül kinyomoznunk, hogy a két ország között némi feszültség van, így átmehetünk ugyan Nagy-Ománba, csak épp nem biztos, hogy visszaengednek. Kis-Ománt azonban valami homályos okból megbízhatónak ítélik, így nekivágunk. Úti célunk Kaszab, ahol csatlakozhatunk egy délutáni delfintúrázó csoporthoz.
Az emírségek a kontrasztok országa: a felhőkarcolók a sivatagból nőnek ki, a plázák mellett néhol tevék legelnek. Miután elhagyjuk Dubajt, a futurizmust a realizmus váltja fel: kietlen, sivatagi tájban kisebb-nagyobb települések, dobozszerű, lepusztult boltok az út szélén – mögöttük pedig locsolócsövekkel átszőtt, burjánzó kertek, luxusvillák. A határ mellett egy elképesztő méretű cementgyár ontja magából a port: a környék hegyeit aprítják, hogy a félelmetes sebességgel terjeszkedő Dubajban legyen elegendő építőanyag.
 |
| Forrás: Khasab Dolphin Tours |
Túravezetőnk nem túlzott: a kecskék százával bandáznak az út mellett, máshol békésen kószáló tehenet kerülgetnek az óriási terepjárók. A határon kis híján diplomáciai botrányt robbantunk ki, amikor rossz helyre parkolunk, majd a már lepecsételt útlevelünkkel próbálunk máshová állni: géppisztolyos határőrök és rendőrök győzködnek, hogy épelméjű ember nem indul neki Ománnak gyalog. Reménykedünk, hogy valóban várnak minket az ománi oldalon. S lőn: sofőrünk láttán némileg barátságosabban néznek a határőrök, s hamarosan száguldunk a modern, mégis életveszélyesnek tűnő szerpentineken.
Kaszab halászfalu, pár apró szállodával, ami a delfinturizmust és a sziklamászókat hivatott kiszolgálni. A kikötő messziről bűzlik a partra terített, két napig a napon száradó apró halaktól. Arundas nevű túravezetőnk széles mosollyal üdvözöl, s a párnákkal és szőnyeggel gazdagon megpakolt halászhajóra irányít – ami tökéletesen üres. Kiderül: a túra csak a kedvünkért indul.
Van valami végtelenül megnyugtató ebben a holdbéli tájban: bámulatos kuszaságban gyűrődött kőzetlemezek, a kopár sziklákon fészkelő madarak, növényzet alig van. Épp azt ecsetelem, milyen remek volna beugrani a kristálytiszta vízbe, amikor elúszik mellettünk egy jókora foltos sasrája – gyorsan revideálom az álláspontomat. A sziklák között itt-ott miniatűr falvak húzódnak meg, például az ötvenlakosú Nadafi. Az ománi kormány bizonyos időközönként megtölti ivóvízzel a falvak szélén álló óriási tartályokat, minden egyébért csónakkal kell átjárni a félszigetre. A gyerekek vasárnaptól szerdáig Kaszabban laknak, ott járnak iskolába.
A delfinöbölben kapitányunk leállítja a motort. Csendben várunk. A kaszabiak vigyáznak a delfineikre: nincs kurjongatás, fröcskölés, néhány hívó fütty kivételével semmi zaj. Ha akarnak, előjönnek, ha nem, nem. És ekkor megpillantjuk őket: egy másik hajó farvizén bukkan fel jellegzetes, púpos hátuk. A mi hajónk előtt egy hármas csoport tart bemutatót, egy negyedik pedig egész közelről vesz szemügyre minket. Annyira varázslatos a pillanat, hogy elfelejtek fotózni.
Továbbindulunk az aprócska Telegraph-szigethez, amely onnan kapta nevét, hogy 1864-ben a Brit Birodalom leadóállomást telepített ide, a Londonból az indiai Karachiba tartó távírókábel nyomvonalára. Az állomás romjai ma is állnak. Aligha ez volt a britek kedvenc állomáshelye: a kopár földdarabon nyáron elviselhetetlen a hőség, szórakozási lehetőség nincs, hacsak valaki nem a skorpiók számlálásában lel különös örömet. Sziklák és mélykék tenger, ameddig a szem ellát: ezek az ománi fjordok.
Néhány méterre a szigettől kikötünk az áttetsző vízben. Kapitányunk búvárszemüveget és pipát oszt ki, és – akár a rajzfilmben a Minyonok – egyre azt hajtogatja: banana, banana. Végül kezembe nyom egy meghámozott banánt, és ekkor megértem: ez a haleleség. Előbb a hajóról, aztán a vízből etetem a színpompás kavalkádot, amely nem fél az embertől. A mélyben korallok, alkarnyi tengeri uborkák, tengeri sünök focilabdányi kiterjedésű tüskékkel. Páratlan látvány. Hazafelé forró szembeszél van: mintha egy gigantikus hajszárító előtt ülnénk. Az emírségekbe érve kocsink sértetlenül, de vastag porréteg alatt vár. A kecskék hazamentek aludni. A sivatagon át kivilágított autópályán visz az utunk a fényűző Dubajba. Omán csupán két és fél órányira fekszik innen, de más dimenzió.
