Igaz, a Szövetség Koszovó Jövőéjért (AAK) elnöke nem csak az albánok és szerbek között kettészelt várostól, de Koszovótól is messze van, miután jelenleg a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt áll az Albán Felszabadító Hadsereg (UCK) egykori tisztjeként, szerbek és romák megölésének vádjával.

A kidöntött, összetört márványtömböktől és a ravatalozó üszkös romjaitól leereszkedve Mitrovica mozgalmas főútja fogad. Utcai káposztaárusok, hentesboltok, butikok, kávézók, épülő házak kavalkádja, amelyet csak fokoz a szűk úttesthez mérten sűrű, traktoroktól a luxusterepjáróig, biciklitől a nemzetközi békefenntartó KFOR katonák Humvee-jáig mindent felvonultató forgalom.

A 80 ezer albán lakta déli rész választási plakátoktól színes, amelyek ígéretei alatt mobiltelefon- árusok, siető vásárlók, piacozók, koldusok és unatkozó fiatalok ütik el a szombat délutánt.

KURUCZ ÁRPÁD galériája Koszovóból: Klikkeljen a képre!

Két hónapig tartott a politikai válság, most az első parlamenti választás tehet pontot a koszovói patthelyzet végére. Az új vezetésnek szinte megoldhatatlan problémákkal kéne megbirkóznia

A város azonban kettős életet él. A mozgalmas főtértől néhányszáz méterre elapad az autók és gyalogosok tömege, hogy az Ibar folyón átívelő híd lábánál teljesen meg is szűnjön. A túloldalon a szerb városrész és a Koszovótól gyakorlatilag elkülönülten élő három szerb megye húzódik. A KFOR által öt éve megépített hídon szinte csak az olasz rendvédelmisek haladnak át, noha bárki akadálytalanul, ellenőrzés nélkül átmehetne, ha akarna vagy merne.

"Bojkott a választásra! Koszovó Szerbiáé!" - emlékezteti a szerbeket a plakát Észak-Mitrovica minden szegletén. A 11 ezer szerb lakta városrészen könyvtári csend ül. A házak falain hol EU-ellenes, hol a néhai Szlobodan Milosevicset éltető falfirkák virítanak. A kirakatok szegényesebbek, mint a déli részen, sok a bezárt bolt, lelakottak a házak, új épület nincs. Leszámítva az egyik dombon fekvő Szent Demeter templomot, amelyet öt éve adtak át, pótlandó a hétszáz éves város névadójának albán oldalon maradt székesegyházát.

- Egyszer a miénk lesz újra, hiszen ez Szerbia szíve! - emeli a poharát Vladimir a füstös kocsmában. Az idős férfi társai bólogatnak, majd felhörpintik a szilvapálinkát. - Ott vannak a kolostoraink, a történelmünk, ezt nem adjuk nekik soha - mondja. Szerinte "azok után, ami történt nem lehet szerb és albán barát soha", de csak az UCK akcióira gondol - az 1998-99-ben elhunyt szerbek nevének százait őrzi a híd mellett felállított obeliszk - a szerb hadsereg albánellenes megmozdulásait nem említi. - Koszovó nem létezhet nélkülünk. Visszavesszük. Addig is: várunk - mondja és legurít még egy pálinkát.

- Á, háború biztosan nem lesz. Szerintem a legjobb lenne, ha a mi részünk csatlakozhatna Szerbiához és ez lenne a határ - véli a tejbolt fiatal eladója, mert az élet nehéz ebben a függő állapotban.

- Jugoszlávia idején sok albán ismerősöm volt. Együtt szolgáltunk, dolgoztunk, de ma már nem találkozunk - a szatócsbolt idős eladója széttárja a karját. - Nehéz így élni, de nincs mit tenni. Átmenni nem érdemes, szerbként ki se szolgálnának engem a boltban. Az albán rész valóban fejlődik, mert az EU az albánokat támogatja, mögöttünk meg Szerbia áll, amelyik maga is szegény, nem tud segíteni.

Vladan azt sem zárja ki, hogy az EU-tagságért cserébe egyszer talán le is mond róluk Belgrád, de azt nem szeretné megérni. - Hetven éve élek itt, szeretem a várost, de a gyerekem is elment a családjával már rég. Nekünk nincs itt jövőnk.

Mitrovica, 2010 december