Ennek egyik sokhelyütt felemlegetett legendája, hogy a német inváziót követően a dán király kitűzte a sárga Dávid-csillagot, így tiltakozott a zsidókat megkülönböztető náci embertelenség ellen, majd példáját a nép is követte. Igaz ugyan, hogy az alattvalói körében roppant népszerű X. Keresztély két biciklis testőrrel, szokásain mit sem változtatva végiglovagolt a megszállt Koppenhágán, de a csillagos történet csupán jól hangzó propagandaszöveg. Már csak azért is kitaláció, mivel a német megszállást követően – Hitler érdekeinek megfelelően – a dán szuverenitást úgy-ahogy meghagyták.
|
X. Keresztély dán király
AFP |
Helyén maradhatott a szociálliberális kormány, tovább törvénykezett a Rigsdag, vagyis a parlament, változatlanul működtek az igazságszolgáltatási és helyhatósági intézmények. Ennek köszönhetően a megrettent, de békén hagyott dán zsidó közösség is tovább élhette életét. Az viszont igaz, hogy a nácik itt is kezdettől fogva követelték a „zsidókérdés végleges megoldását”, ám a dán kormány keményen ellenállt. Mint hangoztatták, náluk nincs semmilyen zsidókérdés, így nincs jogalap, hogy bevezessék a rasszista nürnbergi törvényeket.
A dán törvények – tették hozzá – arra sem adnak lehetőséget, hogy visszaállítsák a már 1929-ben eltörölt halálbüntetést, és a kormány az ország semlegességére hivatkozva annak is mereven ellenállt, hogy a dán hadsereg részt vegyen a németek szovjetellenes agressziójában.
Megjegyzendő, hogy a Waffen-SS soraiba sikerült vagy hétezer dán önkéntest toborozni, főként a részben német ajkú Jylland- (Jütland-) félszigetről, de a dán fasiszta párt még 1943-ban, a megszállás csúcspontján, a bőkezű német támogatások ellenére sem tudott 2-3 százaléknál több szavazatot szerezni. Így aztán a nácik, ha fogcsikorgatva is, de kénytelenek voltak tudomásul venni a „makacs” dánok döntését: ott nem találnak a norvég Quislinghez hasonló zsebdiktátort.
Emellett azért is tudomásul kellett venni a helyzetet, mivel Dánia nemcsak dicsekedni való „árja nemzet” volt, hanem fontos gazdasági szállító is. Csupán 1942-ben 3,6 millió tonna élelmiszert, húst és tejterméket exportáltak a német hadigazdaságnak. Mindez így ment egészen 1943-ig, amikor a dán fegyveres ellenállási mozgalom – nem kis mértékben a megváltozott nemzetközi helyzetnek, a szövetségesek régóta várt offenzíváinak köszönhetően – fokozta német célpontok elleni diverzáns akcióit, majd a nyár vége felé országszerte tömegtüntetések, sztrájkok robbantak ki. Mindezek nyomán az addig a zsidók számára is védőpajzsként szolgáló kormány lemondott, a megszállók statáriumot vezettek be.
A zavargásokat ürügyként felhasználva, a német helytartó, Werner Best SS-tábornok arra tüzelte berlini feletteseit: itt az alkalom, végre leszámolhatnak a dán zsidókkal is. A deportálási jóváhagyás nem is késlekedett, sőt külföldről megerősített rendőri alakulatokkal együtt még Adolf Eichmann, a deportálások gyilkos főhivatalnoka is feltűnt Koppenhágában. Az akciót a zsidó újév éjszakájára, október elsejére időzítették, arra számítva, hogy áldozataikat otthon találják. A nácik lehetőségeit azonban eleve szűkítette, hogy sok más európai országtól eltérően, a dán államapparátus hivatalnoki kara, rendőrsége nem volt kapható kollaborációra, ugyanakkor a dán népességnyilvántartásban nem szerepelt az állampolgárok vallási hovatartozása, amelynek alapján címlistát állíthattak volna össze razziájukhoz.
Itt jön a képbe egy bizonyos Georg Ferdinand Duckwitz, aki Koppenhágában tengerhajózási ügyekkel foglalkozó német diplomata és egyben a titkosszolgálat, az Abwehr ügynöke volt. Duckwitz – aki akkorra alighanem már végleg kiábrándult a nemzetiszocialista téveszméből s mellesleg a háború után az NSZK dániai nagyköveteként szolgált – kiszivárogtatta a zsidóellenes akcióterv részleteit a szociáldemokrata párt egyik vezetőjének és a háború utáni kormányfőnek, Hans Hedtoftnak. Ő viszont rögtön riasztotta a zsidó közösség és az ellenállási mozgalom vezetőit.
Kezdetben rögtönözve folyt a menekítés, bújtatás. A beavatott dánok csak ismerőseiket figyelmeztették az azonnali menekülésre. Később egyre szervezettebbé vált a mentés, az utca emberétől a vezetőkig jószerével mindenki részt vett benne. A dánok társadalmi státusukra, világnézeti, vallási hovatartozásukra való tekintet nélkül dacoltak a nácik fenyegetéseivel, és mentő kezet nyújtottak zsidó honfitársaiknak. Gyorsan világossá vált, hogy ha nem juttatják ki őket az országból, a Gestapo előbb-utóbb sokak nyomára bukkan. Így kezdettől fogva az volt a cél, hogy a tengerparti településekre juttassák az üldözötteket, s utána – a szoroson áthajózva, biztos menedékként – irány Svédország.
Mindemellett az átkelés bővelkedett drámai részletekben. A menekülők közül jó néhányan lélekvesztőkkel vágtak a szorosnak, ami korántsem volt veszélytelen vállalkozás. Alkalmatosságaik nemegyszer felborultak a Balti-tenger háborgó hullámain, a vízbe esettek úszva próbáltak átjutni a túlsó partra, de sokan nem bírták erővel, tragikusan odavesztek. A legtöbben halászhajókon tudtak elmenekülni. A beszámolókból kiderül, hogy jócskán akadtak olyan halászok, akik csak busás összegért vállalták a heringhálók közé elrejtett zsidók átvitelét. Később, amikor a mentés már szervezettebbé vált, a csempésztarifa „sztandardizálodott”: a gazdagok többet tettek le, hogy szegény, fizetésképtelen sorstársaik is átjussanak.
Mindeközben ott loholt nyomukban a Gestapo. Így például Gilleleje halászfaluban – amelyet kedvező földrajzi fekvése folytán sok menekült választott az áthajózáshoz – a német üldözők rajtaütöttek vagy 80 bujkáló zsidón. Ők is annak a mintegy 470 társuknak a sorsában osztoztak, akiket aztán a csehországi theresienstadti gettóba hurcoltak. Ám összességében a helyi kollaboránsokkal másutt olajozott hatékonysággal együttműködő Gestapo kudarcot vallott a kis Dániában. A nyolcezres dán zsidó közösségből több mint hétezren a svédországi menekülttáborokban élték túl a háborút.
Nem egy történeti visszaemlékezés hovatovább hősi eposzként írja le a többségi társadalom zsidómentését. De úgy tűnik fel, maguk a dánok realisztikusabban ítélik meg cselekedeteiket. Legalábbis ez derül ki Therkel Straede dán történészprofesszor szavaiból, aki a Páva utcai holokauszt-emlékközpontban tartott előadásában azt is felemlítette, hogy a kilencszázharmincas években, amikor a nácik szülőhazájuk elhagyására kényszerítették a német zsidókat és más politikai ellenfeleiket, a dán szociálliberális kormány kifejezetten korlátozó menekültpolitikát követett.
Abból a megalkuvó megfontolásból, hogy ne ingereljék a nagy barna szomszédot, Dánia nemcsak a határait zárta le, hanem vagy húsz menekültet vissza is adott a Gestapónak. (Megjegyzendő, hogy akkortájt több nyugati demokrácia, köztük Svájc vagy az USA is lezárta határait a menekültek elől.) A felszabadulás után, amikor a zsidók hazatértek és vissza akarták kapni a mások által elfoglalt otthonaikat vagy üzleteiket, többször is előfordultak zsidóellenes kirohanások.
Mindebből azonban helytelen lenne a társadalomban eluralkodó antiszemita gyűlölködés bizonyítékait látni – tette hozzá Therkel Straede. A dánok zsidómentése ugyanakkor nem valamilyen hirtelen jött, magasabb rendű altruizmusból, hanem történelmük alakulása eredményeként, demokratikus politikai kultúrájukból fakadt.
Mint ahogy a professzor nagy ívű történelmi visszapillantása során fejtegette, ennek alapjául a XIX. századi lutheránus eszmevilág, másfelől az egyenlőségre törekvő szociális mozgalmak szolgáltak. A dán családi agrárgazdák – egyfajta válaszként a XIX. századi gabonaválságra – termelői és kereskedői szövetkezetekbe tömörültek, s így nemigen hagytak teret a nagy üzleti vállalkozásoknak, monopóliumoknak a mezőgazdaságban, amely egészen a negyvenes évekig a legfontosabb dán gazdasági ágazatnak számított.
A liberális paraszt- és a szocialista munkásmozgalmak szövetsége termelte ki azt a napjainkig húzódó demokratikus politikai kultúrát, amelyben többek között a kiszolgáltatott etnikai kisebbségek védelme döntő jelentőségű a társadalom morális értékrendjében. Így aztán a dánoknak már nem kellett sok: világosan meglátták a nácik zsidóüldözésében saját civil értékeik elpusztítását. Therkel Straede szerint főként ez magyarázza, hogy gyakorlatilag egy emberként keltek üldözött honfitársaik védelmére.
Ma a jeruzsálemi Jad Vasem holokausztmúzeum kertjében, ott, ahol a zsidókat mentő „világ igazainak” fasoremlékhelye húzódik, három fa emlékezik a dánokra. Az egyik X. Keresztély királynak, a másik Hans Hedtoftnak, a harmadik pedig a dán népnek állít emléket. Ez utóbbi az egyetlen, amelyet egy egész nép kapott.
