– A futball olyan jelensége a szigetországnak, amelynek alapos ismerete nélkülözhetetlen mindenki számára, akit az Egyesült Királyság múltja és jelene mélyebben foglalkoztat. Az elit Premier League-től lefelé, a League részét képező három osztályon keresztül egészen a National League-ig, a korábban Conference néven emlegetett divíziókig a lelátók hangulata megbabonázza a szurkolókat, az összetartozás és az odaadás érzését kelti bennük. A heti rendszerességgel ismétlődő rituálé elválaszthatatlan az ipari forradalomtól, a szexualitáshoz kötődő viselkedésformák átalakulásától, a faji, osztály- és regionális identitás vonatkozásaitól. Amikor a „mocskos északi fattyúk” a stadionokban szembekerülnek a „mocskos déli fattyúkkal”, kakaskodásuk a modern Nagy-Britannia megosztottságát és történelmét követi.
– Amennyire tudom, ön az egyik legszélsőségesebb, legdurvább csapatnak, a jelenleg a Championshipben, a másodosztályban játszó Leeds Unitednek drukkol. Ennek a yorkshire-i csapatnak gyakran gyűlik meg a baja a hatóságokkal. Melyeket tartják általában a legnotóriusabb szurkolótáboroknak?
– A Leeds a hetvenes években alapozta meg erőszakos hírnevét, és az osztálykülönbségek miatt ez még mindig tartja magát. Az észak-angliai szurkolók különös kéjjel ugratják például a dél-angliai Brighton táborát, miután a tengerparti települést hagyományosan a melegek fővárosának tekintik. Így mindig megkapják a „látjuk, hogy fogjátok egymás kezét” cukkolást, annak ellenére, hogy a társadalom egyre kevésbé tűri el a homofóbiát. Érdekesek a Chelsea rajongói. A Stamford Bridge-en a legnagyobb békében ülnek egymás mellett a lelátókon a legkülönbözőbb társadalmi és anyagi háttérrel rendelkező drukkerek. Ám abban a percben, hogy kimozdulnak a szigorúan ellenőrzött nyugat-londoni pályáról, sokukon eluralkodnak az antiszemita és fajgyűlölő érzelmek, készek balhét okozni külföldön, vagy akár egy Tottenham-meccsre igyekezve.
Míg a walesi Cardiff igyekszik megszabadulni keményvonalas híveitől, a délkelet-londoni Millwall mérkőzésein biztosan lehet számítani provokatív szólamokra. A Premier League-be frissen visszatért Norwichot pedig senki sem fogja megkímélni attól, hogy az előítéleteket tükrözve „bugyuta norfolki városkaként” állítsák be. Egy biztos. Tévés pályafutásom idején Kairóban megdobáltak galacsinnal, Londonban fejbe vágtak egy palánkkal, Teheránban megvert a rendőrség, Szerbiában letartóztatott a titkosszolgálat, Damaszkuszban őrizetbe vettek, Horvátországban nemkívánatos személynek nyilvánítottak, Belgrádban szenvedő alanya voltam egy RAF-bombamerényletnek és a világ minden táján ki voltam téve könnygáztámadásoknak. Mindez azonban semmi ahhoz képest, amit egy Millwall-meccsen Leeds-szurkolóként érez az ember.
– Nem szeretném csökkenteni a szigetország megértéséhez ezek szerint elengedhetetlen lelátói verselés jelentőségét, de valószínűleg nagyobb szakmai elismerésre várhat legfrissebb kötete, a Prisoners of Geography (A földrajz foglyai) kapcsán. Ennek alaptézise, hogy az egyes országokat és azok vezetőinek mozgásterét behatárolják a földrajzi adottságok. Mondana erre néhány érzékletes példát?
– A kötetben, melyet a szigetországban a viszonylag kis Elliott & Thompson Limited adott ki, az Egyesült Államokban pedig a Simon& Schuster csoporthoz tartozó Scribner, amely – számomra kitüntető módon – Ernest Hemingway kiadója, tíz nagyon aktuális térkép található. Többek között Oroszországé, Kínáé, az Egyesült Államoké, Európáé és Koreáé. Az időjárás, a hegy- és vízrajz, az államhatárok kidomborításával kiderül, mennyiben erősítik vagy gyengítik ezek a fizikai tényezők az adott országot. Nem kell messzire menni példáért. Menjünk csak vissza 1999-be, a balkáni háborúba, amikor a NATO kilátásba helyezte Szerbia megszállását. A legegyszerűbb, sík talajú útvonal Magyarországról kiindulva vezetett volna a Vajdaság felé. A magyar kormány azonban világossá tette, hogy ehhez nem járul hozzá.
Ennek megfelelően nem maradt más megoldás, mint Koszovón keresztül haladni, majd átkelni a Mitrovica folyón és a hegyeken át folytatni az előretörést. Ez természetesen egészen más és sokkal bonyolultabb helyzetet eredményezett. A földrajzi viszonyok nyilvánvalóan korlátozták a NATO választási lehetőségeit, hiszen a katonai szervezetnek nem volt sem ereje, sem kedve belevágni a hosszú hegyi menetelésbe.
|
Tim Marshall három évtizedes tudósítói karrier után az internetre költözött és könyveket ír
Fotó: BBC |
– Ez a nézőpont, gondolom, segíthet annak megértésében is, miért akarta Vlagyimir Putyin szinte megszállottan megszerezni a Krímet.
– Így igaz, és a válasz pofonegyszerű. Putyin nem tud lemondani a haditengerészetről, ugyanakkor az orosz kikötők jelentős része az évnek akár a felében is be van fagyva. Nincs olyan meleg vízű kikötője, amely kijutást biztosítana a nyílt tengerekre. Nehéz úgy világhatalomnak lenni, hogy nem érhetők el számodra a nemzetközi hajózási útvonalak. Putyin nem tudott lemondani a fekete-tengeri Szevasztopolról, még ha csak korlátozott mértékben lehet is használni. Így amikor Ukrajna elmozdult a NATO-tagországok felé, az orosz elnöknek nem maradt választása. Nem várhatott addig, amíg megfosztják kulcsfontosságú kikötőjétől. Meg kellett hódítania a Krímet, hogy biztosítsa magának a geopolitikailag fontos pozíciót.
– Ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni, volt „kedvenc” konfliktusa, egy olyan helyszín, amely közelről megérintette?
– A délszláv háború állt a legközelebb hozzám. A kilencvenes években a térség valamennyi hadviselő országában megfordultam. Nehéz elfelejteni Belgrád tizenhat évvel ezelőtti bombázását, vagy a NATO-csapatok bevonulását Pristinába.
– Ha már itt tartunk: a világ melyik biztonsági gócpontját tartja a legreménytelenebbnek?
– A legveszélyesebb, egyben középtávon megoldhatatlannak látszó válság kétségtelenül a szíriai. Még ha Bassár el-Aszad rezsimje megbukik is, a helyére lépő hadurak meghosszabbítják a háborús állapotot. Perspektívába kell helyezni a dolgokat. A libanoni háború tizenöt évig tartott, a szíriai még „csak” négy évre tekint vissza. Az európaiak történelmi ismereteik alapján abban a tévhitben élnek, hogy egy háború határozott ideig tart, elkezdődik és befejeződik, még ha erre harminc évet kell is várni.
– Most, hogy már naftalinba tette a golyóálló mellényt, mit gondol az újságírók bátorságáról és felelősségéről a háborús zónákban?
– Saját emlékeimből tudom, mit jelent „akcióhősnek” lenni, hogyan tartja ébren a tudósítót az adrenalinszint emelkedése, milyen bizsergő érzés veszélyes helyszínekről jelenteni. Ezt azonban nem szabad összekeverni a realitásokkal. Ajándéknak, sőt privilégiumnak tekintem az élettől, hogy lehetőségem volt a világtörténelmet befolyásoló helyszínekről, a Golán-fennsíkról, Jeruzsálemből, Mostarból tudósítani, és amilyen becsületesen csak lehetett, beszámolni a történtekről. Ha megszállottan dolgoztam is a harminc év alatt, nem váltam függővé. Feleségem és gyermekeim mindig támogattak a munkámban, legalábbis nem éreztették, hogy aggódnának értem, vagy vissza akarnának tartani. Talán az afganisztáni háború idején éreztem leginkább a félelmüket. Sok kollégánál dominál azonban az ego, a bizonyítási kényszer. Arra is sok példát láttam, hogy haditudósítók szinte ízléstelennek tartják a „normális” életet élő újságírók munkáját, ami teljes ostobaság. Mindent a maga helyén kell kezelni.
