Frusztráció kíséri a közös külpolitikát
Vízióját ment felvázolni szerdán Strasbourgba, az Európai Parlament (EP) plenáris ülésére Catherine Ashton, az unió külügyi főképviselője és egyben az Európai Bizottság alelnöke, s a képviselők zöme szövetséget ajánlott neki a közös külpolitika formálásában.
A bökkenő csak az, hogy a hosszú vajúdás után megszületett Lisszaboni Szerződés nyomán létrehozott kettős poszt, annak tulajdonosa, a kialakítandó külügyi szolgálat, s általában a közös külpolitika koncepciója éles viták alanyává és tárgyává vált, a tagországok egymással sem értenek egyet, miközben a kormányokat megtestesítő Tanács rivalizál a Bizottsággal, azon belül Barroso elnök Ashtonnal, az EP meg nagyobb beleszólást követel, például a leendő nagykövetek kiválasztásába.
A diplomáciai tapasztalattal nem rendelkező, s csupán rövid uniós kereskedelmi biztosi pályafutásra visszatekintő Ashton általános meglepetésre lett az EU „külügyminisztere", keserves háttéralkuk nyomán, akinek képességeit ugyan nem vonják kétségbe Brüsszelben és az uniós fővárosokban, de akinek készségét a gyors felkészülésre és ismeretszerzésre már igen. A veterán diplomaták alkalmasint könnyedén elbánnak vele viták során, s ez rossz hangulatot teremt. A külügyminiszterek a minapi córdobai informális ülésükön nyilvánosan ugyan kiálltak Ashton mellett, de nem nyilvánosan kétségeiket is kifejezték. S mindez abban a közegben zajlik, hogy mire a Lisszaboni Szerződést sikerült nagy nehezen tető alá hozni, felerősödtek az ellentétek a külpolitikai törekvéseket illetően, a kormányok továbbra is inkább maguk szerveznék amerikai, orosz, közel-keleti kapcsolataikat.
"Egységben az erő"
E trend visszájára fordítása érdekében érvelt Ashton szerdán az EP-ben azzal, hogy egységben az erő. Európa fokozatosan veszít világgazdasági részesedéséből, tehát globális és fontos szereplő akkor maradhat, ha összefog, egy hangon beszél. Világosan kifejti céljait. Ashton az első helyre a szomszédság demokratikus reformjainak előmozdítását nevezte, ebből a tág térségből kiemelve a Nyugat-Balkánt, ahol az EU „nem vallhat kudarcot". A második cél a globális biztonsági kihívások kezelése, a harmadik az erős szövetségek kialakítása a jelenlegi és feljövő hatalmakkal, valamint a nemzetközi intézményekkel. Ennek eszköze lesz az uniós külügyi szolgálat, amelynek öt-hatezer munkatársa lesz.
Ám a stratégia helyett most a kérdés az Brüsszelben, hogy ki is irányítsa ezt a testületet. A Tanács, ahol Ashton a főképviselő, vagy a Bizottság, ahol alelnök, s ahol Barroso az igazi tekintély? A tagországok magukénak akarják tudni a diplomáciai csapatot, és sokkal tágabb feladatkörrel bíznák meg, mint ami a Bizottság hatáskörébe tartozik. Máris rossz vért szült, hogy ezen új intézmény alapjainak lerakása előtt Barroso bizalmasa lett a washingtoni nagykövet. S folyik a harc a Tanács, a Bizottság és a tagállamok között, honnan verbuválják a diplomatákat. Harmadolták tehát a részesedést, így viszont a kisebb tagállamok aggódnak, hogy háttérbe szorulnak. Ashtont azzal vádolták, hogy a londoni Foreign Office-ból kapja az utasításokat, mire ő egy dánt nevezett ki tanácsadónak a külügyi szolgálat felállítására. A tervezetnek április végére kellene elkészülnie, de alighanem halasztást szenved.
A szerdai vita mellett az EP egyrészt szavazott arról, hogy az amerikai atomtölteteket vonják ki az önálló nukleáris erővel nem rendelkező országokból, vagyis így járuljanak hozzá Obama elnök atommentes világról szóló álmának a megvalósításához. De arról is voksoltak, hogy a létrehozandó amerikai rakétapajzs valóban védje Európát, s az európai hadiipar is szálljon be létrehozásába.
A brit konzervatívok és a szintén brit euroszkeptikusok támadták csak élesen Ashtont, kifigurázva ötletét, hogy különgép álljon rendelkezésére, ha már azt akarják, hogy állandóan utazzon. A munkáspárti Ashtont a szocialisták inkább méltatták, s az egyéb pártiak közül is kevés bírálat hangzott el, bár akadt, aki vízióját a nyilvánvaló teendők listájának nevezte, s számon kérte a valódi stratégiát. Ez a követelés is folyamatos frusztrációt fog azonban okozni, hiszen továbbra is általános a vélekedés a brüsszeli megfigyelők táborában, hogy a diplomáciában teljesen járatlan Ashtonra azért eshetett a választás, mert a stratégiai vágyakozás ugyan létezik a tagállamok körében, de az eltérő nemzeti érdekek védelme ezt gyakorta a háttérbe szorítja.
