Csak két másodpercig habozik. Aztán vesz egy utolsó, eltökélt lélegzetet, és nekilódul. Sikerült. Megérkezett. A közönség üvöltve tombol, ő pedig könnyebbülten szalad vissza a többiekhez a színpad árnyékosabb deszkáira.
* * *
A berlini Cabuwazi ifjúsági és gyerekcirkuszának legterebélyesebb sátrában péntek délelőtt olyan súllyal terpeszkedik a sós, enyhén szúrós tornatermi levegő, mint az egyszeri művelődési házban, az év végi dzsesszbalett-bemutató előtti percekben. Csak most nem sima hajú, tornadresszes lányok jól nevelt szülei várják, hogy végigunatkozhassanak egy órát, hanem a környéken működő két menekültszálló lakói töltik meg a nézőtér sorait. Babakocsistul érkező, kemény csuklójú anyák, külön csoportba verődött, köpcös-bajszos apák feszengenek az összecsukható székeken. Nem tudják, mire számítsanak.
A színpadon álló gyerekeik az utóbbi délelőttjeiket a külvárosban felhúzott, színes ponyvás artistatanyán töltötték. Most mutatják meg, mit tanultak. Hét különböző országból tizenöt tréner foglalkozott velük az április végén megrendezett egyhetes nemzetközi cirkuszpedagógiai workshopon. Mutatványosok, akik úgy tartják: a cirkusz mindenkié. Akik a Magyar Zsonglőr Egyesület által vezetett európai Social Educircation hálózat tevékeny tagjaiként szakmai csereprogramokon tapasztalják meg, hogy miként dolgozhatnak a saját eszközeikkel a társadalom szélére szakadt emberek integrációján. Akik szerint a hulahoppkarikák, a buzogányok, a rudak, a kendők, a maskarák és a lufik nem csupán jópofa szabadidős kellékek, hanem egy tekintélyes méretű lélekgyógyászati elsősegélyláda szerves tartozékai. Könnyítenek a traumák súlya alatt összeszoruló mellkason. Segítenek beilleszteni a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeket a társadalomba.
* * *
Fekete keménykalapos férfi siet a Cabuwazi fából tákolt kapuján áthaladó tarka csoport elé. Tobias Lippke, a Cabuwazi helyi munkatársa aprókockás nadrágot és fehér inget visel. Vörhenyes szőke haját a homlokába fésülte. Szeplős fehér bőrét és nyurga alkatát az Isten is cirkuszba vagy vitrinbe szánta. Széles mosollyal tessékeli be a bátortalanul tekingető gyerekeket. Két kézzel szorít rá az érkező apák jobbjára.
– Lehetetlen hamarjában felsorolni, mennyi oldalról fejleszti az embert a „szociális cirkusz”
– mondja. Aztán a teljesség igénye nélkül mégis megpróbálja: – Erősíti az önbizalmat, következetességre nevel, és megtanít csapatban dolgozni.
A Cabuwazi öt helyszínen foglalkozik cirkuszpedagógiával a német fővárosban. Egy éve dolgoznak menekült gyerekekkel.
* * *
Piros orrú, kapafogú lány szökdécsel a pódium szélén. Őrülten kalimpál a kezével, hogy nyomatékot adjon szavainak: – Csukja be! Ne lessen! Nicht gucken! Maga is! És maga is! Mindenki!
Merész kérés: felnőtt ember nem szereti nyilvánosság előtt lehunyni a szemét. Cirkuszban még annyira sem. Nem ér leskelődni, pedig van mit nézni: a rivaldafényben hat otrombán mozgó kamaszfiú áll egymás hegyén-hátán. Háromszög alakban. Az alsó középső erős nyaka karmazsinvörös. A hátán álló piros trikós bajtársa tréningnadrág gyanánt az Egyesült Államok nemzeti zászlaját viseli. Húsz perce még öblösen visszhangzó ökölcsapásokkal ütlegelték egymás hátát a kutyatejekkel pöttyözött füves placcon. Úgy tűntek, mint akik egyáltalán nem kívánnak szerepelni. Most szorgalmasan koncentrálnak.
– Itt megmutathatják magukat. Azok is megtapasztalják, mire képesek, akik egyébként a menhelyen csak tengenének-lengenének, és sohasem állnának ki a többiek elé. Itt ez a sátor, itt vannak a kellékek, itt vagyunk mi: az a dolgunk, hogy bevonjuk és bátorítsuk azokat, akiknek ez eddig nem adatott meg – magyarázza eltökélt hangon Tobias Lippke.
* * *
Monoton ritmusban írja a levegőben lendületes köreit a kétméteres ugrókötél. Mint régen, az iskolaudvar aszfaltja fölött. Csak most nem mormolja senki, hogy „rózsa, szegfű, ibolya”. A berlini április fagyos reggelei után először süt teljes erőből a nap. Hetek óta először nem kell begombolni a kabátot. Három gyerek próbál ütemre ugrálni, egyikük többnyire elvéti. A kötelet felnőttek pörgetik. A lila hajú keménykalapos, meleg tekintetűt Dombi Krisztiánnak hívják. Budapestről érkezett az Educircation egyhetes berlini gyakorlatára. Művészettörténetet tanult, fejlesztőpedagógiában utazik. Hat éve zsonglőrködik. – A mai bemutató tétje, hogy a szülők elismerjék a cirkuszi foglalkozásokat mint építő, fejlesztő szabadidős tevékenységet – szögezi le elgondolkodva.
Hogy az ideérkező anyák és apák mennyire vannak elragadtatva a gondolattól, hogy szemük fénye mutatványosokkal múlatja az idejét, javarészt azon múlik, hogy milyen közhelyek terhelik az artisták renoméját az anyaországukban.
– Magyarországon a cirkuszt még nem igazán ismerik el mint nonformális tanulási módszert, pedig látványosan fejleszti a kreativitást és az előadói készséget – fejtegeti Györe Ágnes. Ahogyan Krisztián, ő is a Magyar Zsonglőr Egyesület tagja. Újvidékről költözött Pestre. Ruházata úgy simul a testére, mint még egy réteg bőr. Vendégfürtjei rózsaszínűek, a mosolya gödröcskés. A cirkuszt a művészet és a sport között félúton helyezi el. Egyetértően bólogat, amikor Krisztián arról beszél, hogy mit visz haza a berlini menekült gyerekekkel töltött foglalkozásokról: szélesebb eszköztárat, módszertani tippeket, játékokat.
Hiszen erre való a nyolc éve működő Social Educircation: a hét partnerországból (Anglia, Belgium, Csehország, Görögország, Magyarország, Németország, Spanyolország) álló hálózat tagjai más-más témákkal várják a náluk vendégeskedő cirkuszpedagógusokat. Leuvenben fogvatartottakkal, Prágában testi fogyatékkal élőkkel dolgoztak, Bristolban az erőszakmentes kommunikációról tanultak, Budapesten pedig a Cirque du Soleil képzési módszereivel hirdettek a trénereknek Kelet-Közép-Európa-szemináriumot.
Mert a cirkusz nem csak a fiatalok társadalmi felzárkóztatásának különc eszköze: a kétezres évek során egyre fontosabb szerephez jut a fejlesztőpedagógiában, a tanulási és viselkedési zavarok terápiás kezelésében.
A Magyar Zsonglőr Egyesület is azért dolgozik, hogy a emberek feje fölött elérhetetlen távolságban táncoló/szökellő káprázatos tünemények testközelbe kerüljenek. – A cirkusz nem egyoldalú, „csak nézhető” flitteres előadó-művészet, hanem átélhető, valós élmény – vallja Gallyas Veronika, az egyesület elnöke. – Közösségi, alkotó jellege korántsem csak gyerekeknek való: legalább akkora élmény felnőttekkel dolgozni. Sőt, ha egyszer beindulnak, sokkal motiváltabbak és koncentráltabbak, mint a fiatalok – oszlatja el a két bal lábbal kapcsolatos szokásos, pironkodó aggályokat. Egy hónapja pedig Budapesten is szervezett képzés, 300 négyzetméternyi gyakorlótér és ideális belmagasság vár mindenkit, aki szabadidejében buzogányt dobálni, diabolózni vagy a magasban lengeni vágyik. A XI. kerületi Inspirál Cirkuszközpont órarendjében találni lég-akrobatika-, parkour- (azaz extrém akadályfutás), akrojóga- és zsonglőr-tanfolyamokat; rendszeresen szerveznek „szociális cirkuszi” továbbképzéseket más területek szakembereinek.
* * *
Fél óra elteltével már könnyű a levegő a Cabuwazi óriási sátrában. Az előadás előtt szenvtelen arccal rágózó, a ripacsokat lapos, gyanakvó pillantással méricskélő fekete macskanadrágos tizenéves lányok a középső sorokban vihorásznak. Felszabadultan kurjongatnak a színpadon álló kortársaik jobb és „ballépéseit” látva.
Szerepelni vágyó kistestvérek nyúzzák a pódiumot több-kevesebb sikerrel. A közönség távoli soraiból sírásba csukló üvöltés: egy totyogó megbotlott a lépcsőpadkán. Mint egy iskolai bemutatón. Csak itt semmi sem ciki, semmi nem zavarba ejtő. Nincs szöveg, amit el lehetne felejteni, nincs gyakorlat, amit nagyon el lehetne szúrni. A körben harminc gyerek és öt maskarás felnőtt áll. Azt játsszák, amit általában a cserkészek, amikor értelmesen akarják elütni az időt a busz indulásáig az Árpád hídnál: egy magas, markáns alak követhető ritmusban, túlzó mozdulatokkal és gesztusokkal mutogat valamit, a többiek pedig vigyorogva csinálják utána. Aztán leguggolnak. Egyszerre ugranak a magasba. Torkuk szakadtából ordítanak. Mert ordítani felszabadító.
