A nemzeti alapelvek legfőbb letéteményesének számító intézmény első emberének véleménye sokkolta a hazafias pátoszhoz és rituális patriotizmushoz szokott szerb közvéleményt. Pedig Kosztics csupán kimondta azt, amit nagyon sokan gondolnak: ha a szerbiai politikai élet képviselőinek csak engedéllyel lehet Koszovó területére lépniük, be kell végre látni azt, hogy Belgrád már sem de facto, sem de jure nem ellenőrzi a tartományt.

A szerb hatalom mindeközben továbbra is egymásnak ellentmondó törekvések mellett tör lándzsát: a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia és a Szerb Pravoszláv Egyház képviselőivel tartott megbeszélésen arra a megállapításra jutottak, hogy Szerbia soha nem fogja elismerni Koszovó függetlenségét, tovább fogja fejleszteni az Oroszországgal és a boszniai Szerb Köztársasággal fenntartott kapcsolatait, de folytatja az európai integrációt is.

Arra hívták fel a figyelmet, hogy a Koszovó területén található, a világörökség részét is képező szerb templomok és monostorok a Szerb Pravoszláv Egyház és Szerbia tulajdonai, a tulajdoni viszonyok megváltoztatása pedig veszélybe sodorná a fennmaradásukat. Mindez nem hatotta meg az UNESCO Végrehajtó Tanácsát, amely támogatta, hogy tűzzék napirendre Koszovó felvételét a közgyűlés novemberi ülésszakán, ahol kétharmados többségre lesz szükség a tagsághoz.

Pristina ezért azt ígérte: nem változtatja meg a kulturális örökségről szóló előírásokat a Szerb Pravoszláv Egyház nélkül, és az eddigi ötmillió dollár mellett további kettőt fordít a „szerb pravoszláv zónák” felújítására. A Szerb Pravoszláv Egyház szerint azonban Koszovóban a háború óta 150 pravoszláv szent helyet semmisítettek meg, és éppen Koszovó felvétele sodorja majd veszélybe a megmaradtakat, sőt a brüsszeli folyamatot is.