a pontos feltétel csupán annyi, hogy egy mentális gondokkal, szenvedélybetegséggel küzdő, régóta az utcán élő embert, akivel nem tud mit kezdeni a rendszer, megtaláljon egy szociális munkás, és az addig hajléktalanként élő akarja az új lakást. Ennyi.
A görög származású kanadai pszichológus modelljének alapgondolata, hogy a fedél alapvető emberi jog, nem kell kiérdemelni az egyéni problémák előzetes megoldásával. Sőt, szerinte a lakhatás nemcsak a társadalomba való reintegrációhoz, hanem az egyéni problémák feldolgozásához és megoldásához is alapvető segítséget nyújt, szemben a korábbi lépcsőzetes modellel.
Utóbbi szerint ugyanis először kezelni kell a hajléktalan emberek mentális és egyéb problémáit, és csak utána juthatnak lakáshoz. Azonban a procedúra évekig is elhúzódhat, így a gondozási folyamat során sokan lemorzsolódnak, és az átmeneti otthonokból kikerülve ismét az utcán, a börtönben, a pszichiátrián, esetleg kórházban, majd megint az utcán találják magukat.
Tsemberis a 90-es évek elején maga is hajléktalanokkal foglalkozott, és amikor arról faggatta őket, mi lehetne a megoldás a problémájukra, a többség azt mondta, legfőképpen egy biztonságos hely, ahol nyugodtan élhetnek. Innen jött az ötlet, amely aztán meghódította a világot. Ma már az Egyesült Államok mellett számos európai országban és városban – többek között Koppenhágában, Lisszabonban, Bécsben, Glasgow-ban, Dublinban, Párizsban, sőt Budapesten is – zajlanak modellkísérleti projektek, valamint Finnországban és Dániában beemelték a programot az országos hajléktalanügyi stratégiába. A kanadai kormány 2014-ben, a világon elsőként a programot nemzeti irányelvként adaptálta, hogy végleg felszámolja a hajléktalanságot.
Igaz, a legtöbb országban az adott körülményeknek megfelelően hangoltak egy kicsit az eredeti módszeren.
Mikor arról kérdezem Tsemberist, mégis hogy lehet meggyőzni a politikusokat, hogy támogassák a projektet, nevetve annyit felel: – Pénz beszél. Megtiltani, hogy közterületen éljenek az emberek, száműzni őket bizonyos városrészekből, sehová sem vezet – mondja, hozzátéve:
a politikusoknak semmi más nem számít, csak a pénz.
Márpedig az általa megálmodott modell jóval költséghatékonyabb, mint a korábbi gyakorlat: 2012-ben New Yorkban egy személy lakhatásának költsége a Housing First programmal éjszakánként 57, míg a hajléktalanszálláson ugyanez 77, a börtönben 232 dollárba került, a kórházi ellátás pedig még ennél is többe.
A program igen hamar sikeresnek bizonyult. Miután 2002-ben Philip Mangano, a Bush-kormány hajléktalanügyekért felelős biztosa az ügy mögé állt, a krónikus hajléktalanság mindössze két év alatt, 2005 és 2007 között 30 százalékkal visszaesett az Egyesült Államokban. Dacára a gazdasági válságnak, a következő években is jelentősen csökkent a tartósan fedél nélkül élők száma az immár országossá váló Housing First modellnek köszönhetően, melyet Barack Obama amerikai elnök megválasztása óta szintén támogat.
|
| Lisszabonban sem szegregált környezetben helyezik el a program résztvevőit |
Hogy a dolog működik, az is alátámasztja, hogy az új otthont kapó egykori hajléktalanok több mint 80 százaléka új életet kezdett, sikerült megtartania a lakását. – Ez a tendencia világszerte megfigyelhető – jegyzi meg Tsemberis.
Ahhoz, hogy valaki esélyt kapjon, két feltételnek kell eleget tennie: mindenkivel egy esetmenedzser foglalkozik, aki hetente felkeresi az új lakót otthonában. Emellett egy szociális munkásokból, pszichiáterekből, addiktológusokból, pszichológusokból, foglalkoztatási tanácsadókból, egészségügyi, életvezetési tanácsadókból álló team is az új lakó rendelkezésére áll, amennyiben az illető ezt szeretné – az azonban, hogy kitől és mennyi segítséget kér, csakis az adott személyen múlik.
Másrészt a lakók bevételük – legyen az munkajövedelem vagy szociális támogatás – 30 százalékát a bérleti díjra kell hogy fordítsák. Az Egyesült Államokban működő Pathways to Housing több egykori hajléktalant alkalmaz. Van, aki portásként, más festőként dolgozik a szervezetnek, amely munkaközvetítő cégekkel is kapcsolatban áll, megkönnyítve az új lakók munkakeresését.
– A visszaesés sem jár kilakoltatással
– jegyzi meg Tsemberis. – Sokan bolondnak is néztek eleinte. Hiszen akkor sem penderítettük ki a lakókat, ha például valaki pénzzé tette a bútorait, és drogot vett belőle – mondja, majd hozzáteszi: azért ez igen ritkán fordul elő, és több tanulmány is alátámasztotta, hogy az esetek többségében a szenvedélybetegeknek sikerül megszabadulniuk függőségeiktől.
– A titok nyitja az, hogy a tartós lakhatás megváltoztatja az ember identitását. Már nem egy „hajléktalan emberként", hanem a társadalom megbecsülést érdemlő tagjaként tekintenek magukra
– mondja a Népszabadságnak Markus Reiter, a bécsi Neunerhaus nevű hajléktalanellátó szervezet igazgatója. Bécsben 2010-ben az Osztrák Szociáldemokrata Párt és a Zöldek pártja alkotta koalíciós városvezetés rendeletben határozta el a Housing First program megvalósítását, majd néhány megvalósíthatósági tanulmány után 2012-ben több, hajléktalanokkal foglalkozó egyesület és a városi vezetés segítségével kísérletképpen bevezették a New York-i gyakorlatot.
– Az, hogy kinek mennyi ideig van szüksége az esetmenedzserére, változó. Átlagosan kicsivel több mint 14 hónapig foglalkozunk egy-egy klienssel – mondja Reiter. Jelenleg 65 háztartásban élő 149 ember részesül a szociális utógondozásban.
Az osztrák szakember szerint a legfontosabb, hogy a szociális munkások is más szemmel nézzenek a hajléktalanokra, hogy ne egy szerencsétlen, szánalmas embert lássanak, hanem partnert, akivel együtt dolgozhatnak, akinek döntési joga van. A programban részt vevők viszonylag nagy szabadságot élveznek: a bérleti szerződéseket nem is a Neunerhausszal kötik meg a lakások tulajdonosai, hanem magukkal az egykori hajléktalanokkal. Azonban a háziúr a megegyezés értelmében értesíti a szervezetet, ha a lakó nem fizeti rendesen a lakbért.
– Ilyen esetben azonnal felkeressük a bérlőt és együtt dolgozunk ki egy költségvetési tervet, részletfizetési lehetőséget kérünk például a tulajtól, és anyagilag is segítünk, ha szükség van rá. Eddig egyetlen olyan esetünk volt, amikor kilakoltatták
a program résztvevőjét.
A Neunerhaus 17, a lakáspiacban érdekelt partnerrel, köztük több lakásszövetkezettel karöltve hívta életre az Erst Wohnen, vagyis Elsőként lakhatást! nevű platformot. Így jutnak hozzá méltányos áron a lakásokhoz, és így az új lakóknak az albérleti árak töredékéért tudnak megfelelő lakhatást biztosítani.
– Borzasztó nehéz volt hozzászokni, hogy van hová hazamennem
– mondja a portugál Daniel, aki hosszú évekig élt Lisszabon utcáin. – A hajléktalanságban a legrosszabb talán a félelem volt, amikor a parkban a padon aludtam. Sosem tudtam, mi vár rám, gyakran megvertek – kezdi történetét. Olykor hajléktalanszállásokon vészelte át az éjszakát, azonban mint mondta, ezek este 7-től reggel 7-ig nyújtanak menedéket. Hiába volt beteg, gyenge, kora reggel kitessékelték, és senkit sem érdekelt, mi lesz vele. Az új lakásában a legjobb dolognak azt tartja, hogy nyugodtan alhat – nem kell tartania semmitől. – Van kulcsom, akkor kelek, akkor eszem és akkor megyek ki az utcára, amikor akarok – teszi hozzá.
A portugál fővárosban a programot 2010-ben indították el Casas Primeiro elnevezéssel. A cél, ahogy az amerikai modellnél is, elsősorban az volt, hogy a mentális problémákkal élőket próbálják lakhatáshoz juttatni. – Tapasztalatunk szerint a lakás önmagában persze nem elég. Aki sok időt töltött fedél nélkül, nem tud mit kezdeni vele. Meg kell tanítanunk, hogyan faragjanak belőle otthont, és hogy hogyan kell hétköznapi életet élni – magyarázza lapunknak José Ornelas, a Lisszaboni Egyetem Alkalmazott Pszichológiai Intézetének (ISPA) pszichológusa, az AEIPS (Associacao para o Estudo e Integracao Psicossocial) Egyesület munkatársa.
Ahogy Bécsben, úgy Lisszabonban sem szegregált lakókörnyezetben helyezik el a Casas Primeiro program résztvevőit, hanem elszórtan, a város különböző részein kapnak lakást. Ornelas szerint átlagosan fél-egy év kell, mire az egykori hajléktalanok megszokják az új helyzetet, és biztonságban érzik magukat.
– A napi rutin betartása és elsajátítása volt számomra a legnehezebb – mondja Anna, aki öt éven át élt az utcán. Nehezére esett megbízni másokban is, hiszen korábban csak saját magára számíthatott. – A közvetlen szomszédom lett a legjobb barátom – jegyzi meg mosolyogva. Nem csak őt, a többi lakót is jól fogadta a szomszédság. José Ornelas egyetlen olyan esetre sem emlékszik, amikor valaki panaszt tett volna az egykor hajléktalan lakó miatt.
A bérelt lakások mindegyike magántulajdonban van, a bérleti szerződést az egyesület köti meg a tulajdonosokkal, akik csak az egyesülettel léphetnek kapcsolatba bármilyen probléma esetén. A lakókat havonta hat alkalommal meglátogatják a szervezet munkatársai, akik fejenként 10, a programban részt vevő személynek segítenek. – Rugalmasnak és együttműködőnek kell lennünk, alkalmazkodnunk kell hozzájuk – mondja az egyik szakember, aki kezdetben általában a lakás körüli teendőkben (költségterv készítése, bevásárlás), később a személyes iratok beszerzésében segédkezik. Ha ezek megvannak, a területileg illetékes munkaügyi központ segít regisztráltatni a lakókat, anélkül ugyanis nem igényelhetik a szociális juttatásokat sem, és esélyük sincs munkát találni. Az első időkben a legtöbben a segélyből, rokkantnyugdíjból élnek, aztán alkalmi munkát vállalnak, sokan gyakornoki programban vesznek részt, vagy munkaügyi átképzésre jelentkeznek különböző cégeknél, akik aztán alkalmazzák őket.
S noha az eddigi eredmények alapján a Housing First tökéletes megoldásnak tűnik a krónikus hajléktalanság felszámolására, a rendszer korántsem hibátlan.
Egyelőre csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy új életet kezdhessenek. Ennek legfőbb oka – különösen Európában – a lakáspiaci helyzet.
A Housing Europe, vagyis az Állami, Szövetkezeti és Szociális Bérlakások Európai Szövetsége 2015-ös jelentése szerint a legnagyobb probléma, hogy
a bérleti díjak egyre magasabbak, és a lakosság nagy részének esélye sincs saját lakást vásárolni.
A szociális bérlakásokból kevés van ahhoz képest, amennyire igény lenne, és nagyon hosszú a várólista is, így aztán a hajléktalanokat segítő szervezetek nem is tudnak annyi embernek önálló lakhatást biztosítani, ahánynak szüksége lenne rá.
A FEANTSA, az európai hajléktalanellátó intézmények érdekképviselete a 2007 és 2013 közt Budapesten, Amszterdamban, Koppenhágában, Glasgow-ban és Lisszabonban működő kísérleti projektek eredményeit áttekintve is arra jutott, hogy
a programnak Európában még vannak gyerekbetegségei. Kiemelik például, hogy sokan amint bejelentett lakcímmel rendelkeznek, és bekerülnek a rendszerbe, mehetnek is a börtönbe a hajléktalanként elkövetett bűncselekmények miatt, és sokan retteghetnek egykori hitelezőiktől is. A beilleszkedés és a magány is kihívást jelent az új lakók számára. A rendszeres jövedelem biztosítása szintén problémás, hiszen megfelelő lakhatás mellett is nehéz munkát találni. Ezek orvoslásával és állami segítséggel azonban a dolog kiválóan működik.
Jó példa erre az egyesült államokbeli Utah állam, ahol
tíz év alatt 91 százalékkal csökkent a krónikus hajléktalanok száma.
Tsemberis szerint a siker titka az, hogy egy kicsi államról van szó, ahol kedvező feltételek mellett 2005 óta több mint kétezer embernek tudtak lakhatást biztosítani. – Azt is látni kell, hogy mindehhez tíz évre volt szükség, és még mindig több százan élnek tartósan az utcákon. Ez egy lassú folyamat, és nem minden problémára nyújt megoldást. A hajléktalanságot kiváltó okokat nem tudja megszüntetni, de az új lakás ösztönzi a korábban fedél nélkül élőket, hogy megteremtsék a lakhatásukhoz szükséges egzisztenciát. Végső soron életeket mentünk, és ez a lényeg – teszi hozzá.
Szociális bérlakás kellene
Magyarországon több program is működik a hajléktalanok otthonhoz juttatására, jellemző azonban, hogy ezek mögött civil szervezetek állnak. A kormány nem állt az Elsőként lakhatást! mögé, a főváros pedig kifejezetten kriminalizálni igyekszik a hajléktalanságot. Az Elsőként lakhatást! eszméjét a Habitat for Humanity karolta fel. A szervezet a világ közel 80 országában dolgozik azért, hogy minden ember egészséges, megfizethető, méltó otthonban élhessen. Célja, hogy a lakhatási szegénység kérdései a politikai közgondolkodás részét képezzék, a döntéshozók tisztában legyenek a lakhatási szegénységgel kapcsolatos problémák fontosságával. Az Elsőként lakhatást! keretében Gábor 15 év hajléktalanság után jutott otthonhoz a Habitat for Humanity jóvoltából. Berki Krisztián olimpiai bajnok tornász a program nagyköveteként maga is részt vett annak az újpesti szociális bérlakásnak a felújításában, amelybe Gábor karácsony előtt beköltözhetett. Tavaly vele együtt tíz hajléktalan jutott így valódi otthonhoz. – Önkénteseink segítségével és a program résztvevőinek bevonásával rossz állapotú önkormányzati bérlakásokat újítunk fel – mondta Szekér András, a Habitat for Humanity Magyarország igazgatója. – A beköltöző hajléktalan bérlőket a program szociális munkása segíti abban, hogy képesek legyenek otthonukat fenntartani. Leendő ügyfeleink felkutatásában segítségünkre vannak a Twist Olivér Alapítvány utcai szociális munkásai is. A program sikeres, ezért idén is folytatjuk négy szociális bérlakás felújításával, amelyhez most is a Saint-Gobain cégcsoport alapítványa ad támogatást. Az Elsőként lakhatást! olyan modell, amellyel hatékonyan lehet akár évtizedek óta utcán vagy kunyhóban élő embereket tartós lakhatáshoz juttatni. A rossz anyagi helyzetben élő, hosszú ideje hajléktalanként vagy bizonytalan, szívességi lakhatásban élők azért nem tudnak menekülni az otthontalanságtól, mert nincs elég olcsó bérlakás. A Második Esély a családok hosszú távú lakhatását biztosítja. A 2015-ben kezdett program Zuglóban vállalati, önkormányzati és civil összefogás eredményeként jött létre. Lényege, hogy a lakhatási krízisbe került, a családok átmeneti otthonában tartózkodó szegényeknek tartós és megfizethető lakhatási lehetőséget nyújtson. Ezzel a családok szétszakítását is megakadályozzák, hiszen a hatóságok általában kiemelik és állami gondozásba veszik a kiskorú gyermekeket. Olcsó bérlakások és saját lakás hiányában sok alacsony jövedelmű, kisgyerekes család nem tud hová menni az átmeneti otthonban eltöltött maximális másfél év után. Erre keresi a megoldást a Habitat. A Szociális és Rehabilitációs Alapítvány által fenntartott családok átmeneti otthonában éltek azok a családosok, akik számára a Habitat a Procter & Gamble támogatásával újított fel önkormányzati bérlakásokat. A Habitat építésvezetőjének irányításával önkéntesek és a beköltöző családok is részt vettek a felújításban.
 |
Magyarországon a Habitat for Humanity karolta fel az Elsőként lakhatást! eszméjét
Kovács Tamás / MTI |
– Most lettünk igazi család, e nélkül esélyünk sem lett volna együtt élni – mesélte Bettina és Roland, akik két gyermekükkel élnek egy ötödik emeleti garzonban. Ma közel ötvenezer családot fenyeget a lakhatás elvesztése és a hajléktalanság. Magyarországon 150 családi átmeneti otthon működik közel 3900 férőhellyel. Közel ezer család él az átmeneti otthonokban, a legtöbben nem tudnak igazi otthonhoz jutni. A Habitat szerint igazságosabb és befogadóbb lakáspolitikára lenne szükség. A Város Mindenkié csoport szerint a kormány és számos önkormányzat felelőtlenül gazdálkodik a lakásokkal, a budapesti Józsefvárosban különösen aggasztó a helyzet, szaporodnak a kilakoltatások. A hajléktalanok jogaiért küzdő szervezet szerint a hajléktalanválságot nem lehet úgy megoldani, hogy „élősködőktől fertőzött tömegszállásokra” zsúfolják össze a szegény sorsú embereket. Az értelmes cél a lakáshoz jutás lehetne. A számítások szerint két együtt költöző hajléktalan esetében félmillió forintos megtakarítást jelentene az államnak a lakhatás támogatása. Jelenleg 40 ezret meghaladó önkormányzati lakás van Budapesten, minden tizedik üresen áll, ezek java része kiadható lenne. Az üres és a biztosan elpazarolt lakások aránya feltűnően magas (23 és 22 százalék). Abból a pénzből, amit az üres lakások fenntartására költenek (évi 200 millió forint), havi 20 ezer forinttal számolva 800 család lakhatási támogatását meg lehetne oldani. A kispesti képviselő-testület a hajléktalanok kriminalizálása helyett tavaly ősszel megszavazta, hogy két egykori kunyhólakó család szociális bérlakásba költözhessen. Csorba János (akinek azóta a felesége elhunyt) és a négy gyerekét nevelő Horváth Sándorné kaphat így esélyt a visszailleszkedésre. Lapunkban többször beszámoltunk róla, hogy a két rossz állapotban lévő lakást, amelybe a kispesti önkormányzat döntése nyomán beköltözhetnek, az Utcáról Lakásba Egyesület hozza lakható állapotba. A 46 éves Csorba János, aki tizenegy évet húzott le a KöKi Terminálhoz közeli, a hajléktalanok által Servúdnak nevezett területen, tavasszal költözhet be a felújított lakásba. (Rab László)
