Eurábia lesz Európából?
Az amerikai történész, akinek szakterülete a terrorizmuskutatás, emlékeztet arra, hogy Európa "iszlamizálása" nem új keletű gondolat. Huari Bumedien algériai elnök már 1976-ban, az ENSZ Közgyűlése előtt mondott beszédében azt jövendölte, hogy egy napon Európa a muzulmánoké lesz. Pár évvel később hasonlóan nyilatkozott Moammer Kadhafi líbiai vezető. Nemrég pedig Aiaz Szaka Szajed, egy befolyásos arab kolumnista az Arab News című szaúdi lapban, brüsszeli benyomásairól beszámolva, azon örvendezett, hogy "az új Európa fővárosa" mennyire hasonlít az arab világ metropoliszaira. Hasonló impressziókat gyűjthetett volna Párizs, Berlin, London, Koppenhága vagy Amszterdam utcáin is. Éppen ezért - írta Szajed - nem kellene pánikba esniük az európai újságíróknak. Inkább hozzá kellene szokniuk a muzulmánokkal való együttéléshez - elvégre Európa igencsak rászorul a fiatal, tehetséges emberek révén történő vérátömlesztésre.
Az Eurábia-tézis ellenzői egyetérthetnek Szajeddal. Szerintük a muzulmánok között erősödik ugyan a konzervatívok és fundamentalisták befolyása, ám őrültség emiatt terroristáknak bélyegezni az utóbbiakat. A tudat megváltozása nem vallási-nemzeti okokra vezethető vissza, hanem arra a szociális hátrányra, amely az európai muzulmánokat sújtja. Egyes szakértők tömör megfogalmazása szerint "It is Marx, not Mohammed" (Az ok Marx, nem pedig Mohamed).
Vajon igaz ez? - kérdezi Laqueur. Szerinte tagadhatatlan, hogy a szociális problémák szerepet játszanak a politikai nézetek formálódásában, miként az is, hogy a muzulmánok között kialakulóban van egy új lecsúszott réteg, amelyből "classe dangereuse" (veszedelmes osztály) válhat. Ám hogy ez miért van így, arra sem Marx, sem tanítványai nem tudják a választ. Vajon az új classe dangereuse egyes tagjai azért válnak erőszakossá, mert az őshonos lakosság módszeresen elnyomja őket (amint azt radikális muzulmánok állítják)? Vagy azért, mert a muzulmánok nagy részének semmilyen végzettsége nincsen? És egyáltalán: miért sikeresebbek a társadalmi fölemelkedés terén az indiaiak és a kínaiak a muzulmán bevándorlóknál? Vajon az előbbiek tehetségesebbek volnának, mint a törökök meg az arabok?
Az Európában élő muzulmánok száma viszonylag alacsony, 5-10 százalék között mozog. Ám szaporodási mutatójuk jóval nagyobb az európai népekénél, ezáltal pedig gyorsan növekszik a muzulmánok súlya. Belátható időn belül a muzulmánok részaránya a mai érték kétszeresére vagy háromszorosára fog emelkedni. Egyes helyeken már ma is megközelíti a számuk az őshonos lakosságét: például Duisburgban, Kölnben, Brüsszelben, a franciaországi Roubaix-ban, Malmőben vagy az angliai Midlands keleti városaiban. Az itteni óvodákban és iskolákban a muzulmán gyerekek aránya jócskán meghaladja a tíz százalékot. Szüleik jelentős hányada szociális segélyből él.
A valódi problémát Laqueur nem a bevándorlók számában, hanem azok beilleszkedésében látja. A jólét és a gondoskodó állam fenntartásához Európának csakugyan szüksége van bevándorlókra - ám hol vannak azok a fiatal és munkára kész emberek, akiket Szajed emleget? A muzulmán bevándorlók mintegy fele hallani sem akar az integrációról, mivel szerintük az éles ellentétben áll hagyományaikkal és vallásuk parancsaival. Alkalmasint nekik szólt Rotterdam arab polgármesterének, Ahmed Abutalebnek a felszólítása: akiknek nem tetszik Hollandia, csomagolják össze a bőröndjeiket, és távozzanak...
A beilleszkedni nem hajlandók aránya alighanem még 50 százaléknál is magasabb, hiszen a fenti nézetek és hangulatok olyan felmérésekre adott válaszokon alapulnak, amelyek Laqueur szerint csöppet sem megbízhatóak. Nagy-Britannia muzulmánjai közül például csak 13 százalék vallotta azt, hogy rokonszenvezik az al-Kaida terrorszervezettel. Ám miért árulnák el tényleges nézeteiket a megkérdezettek olyan emberek előtt, akik nem iszlám vallásúak, és ráadásul még kapcsolatban is állhatnak a brit rendőrséggel? Hihet ezek után bárki is az ilyen közvélemény-kutatások hitelességében? Bárhogyan áll is a dolog, a modern európai társadalmakban tartósan nem maradhatnak fenn gettók. A beilleszkedés és a beolvadás azonban évtizedeket, sőt több nemzedéknyi időt vehet igénybe. Miként lehetne ezt felgyorsítani? A pozitív diszkrimináció (vagyis azok előnyben részesítése, akik hátrányos helyzetben érzik magukat) néhány országban nagyon is sikeresnek bizonyult, másutt viszont egyáltalán nem.
Még az Egyesült Államokban is heves vita folyt arról, vajon mit szabad mondani (és mit nem) az iszlamizmusról. A washingtoni kormány nemrég utasítást adott ki, amelynek értelmében a jövőben nem használható a "terrorizmus" kifejezés. Helyette "emberi kéz által okozott szerencsétlenség" a korrekt szóhasználat. Az ukáz heves vitát kavart. Pedig ha egy vallásnak több mint egymilliárd hívője van, akkor természetes, hogy a kormányok (és nem csak ők) mindent megtesznek a békesség kedvéért, nehogy megütközést keltsenek. Így következetes a megnyugtatás politikája. A kérdés csak az - így Laqueur -, meddig lehet ezt a politikát folytatni anélkül, hogy hívei ne váltanának ki keserű politikai reakciókat.
