Egy iraki kurd menekült lány volt az első a július 22-i norvégiai terrortámadás áldozatai közül, akit végső nyugalomra helyeztek. Bano Rashid 18 éves volt, 1996-ban érkezett Norvégiába a szüleivel. A 76 áldozatot követelő kettős merénylet előtt egy nappal ő volt az, aki kölcsönadta gumicsizmáját az egykori miniszterelnöknek, Gro Harlem Brundtlandnak, mert nagyon sok eső esett az Utoya-szigeten. Az Oslótól délre fekvő Nesodden lutheránus temetőjének muzulmán részén temették el; a gyászolókat egy lutheránus lelkész és egy imám közösen vezette.

A kormány erős üzenetet kívánt küldeni ezzel: nem enged az ország sokszínűségéből és abból, hogy Norvégiában más nyugat-európai országokhoz képest sokkal harmonikusabban, kevesebb konfliktussal élnek együtt a született norvégok és a bevándorlók. A kettős támadás elkövetőjének írásaiból ugyanis kiderült: támadását az motiválta, hogy szerinte a muzulmánok és a bevándorlók „gyarmatosítják” Európát.

A lakosság több mint 11 százaléka érkezett külföldről, vagy született két külföldi szülő gyermekeként. A bevándorlók jellemzően a nagyobb városokban élnek: Oslo lakosságának már több mint egynegyede külföldi. A belvárosi utcákon sétálva folyamatosan olyan kézen fogva andalgó fiatal párokba botlani, akiknek egyik tagja norvég, a másik távol-keleti, ­dél-ázsiai vagy afrikai. Hosszú kendőbe burkolózó fiatal nők tolják babakocsiban kisgyermekeiket, a központi vasútállomás északkeleti oldalán kezdődő, elsősorban külföldiek lakta Grönland városnegyedben pedig olyan érzésünk lehet, mintha a világ minden kultúrája keveredne itt.

– A hetvenes évekig, csakúgy mint Nyugat-Európa nagy része, Norvégia is nyitott volt a bevándorlók előtt: ekkor nagyon sok pakisztáni érkezett. A nyolcvanas években ez megváltozott, akkortól a családegyesítések és a menekültek befogadása a jellemző – mondja lapunknak az oslói ­Szociológiai Kutatóintézet munkatársa. Jan Paul ­Brekke szerint a norvég bevándorlási szabályok mindig is szigorúak voltak, ám az ország felelősségének érezte a rászorulók megsegítését. Így érkezhettek menekültek nagy számban Viet­namból, Chiléből, Srí Lankáról, Szomáliából, Eritreából és Boszniából. A legnagyobb külföldi közösség egyébként a lengyel (60 ezer fő), őket követik a svédek, pakisztániak, irakiak és szomáliaiak. A bevándorlók közel fele európai hátterű, és 42 százalékuk már norvég állampolgár. A muzulmán vallásúak aránya 2 százalék.

– Minden héten eljövök erre, itt vásárolok be – közli Rangi, aki egy pakisztáni divatüzlet előtt az olcsó kimaradt anyagok között turkál Grönlandban. A nyugdíjas ápolónő szereti a bevándorlónegyedet, szerinte jó, hogy ilyen színes a főváros. A környék ­indiai, pakisztáni és török étkezdéinek teraszain sok norvég is ebédel. – Olyan eljönni ide, mintha másik országba kerülnénk. Fantasztikus a kultúrák keveredése, a sokféle étel – mondja egy ­fiatal nő, Bente, aki kisbabájával ül egy étteremben.

Grönland Oslo keleti részén, a belvárostól néhány perc sétára kezdődik. A széles, tiszta utcákat ékszer- és ruhaboltok, különleges élelmiszereket kínáló fűszeresek szegélyezik. Egy indiai DVD-ket áruló boltban dolgozik Szultan Malik: a fiatalember Pakisztánból először Romániába költözött, onnan Portugáliába. Ott hat évig élt, állampolgárságot is szerzett, ám a gazdasági válság beköszöntével továbbállt.

– Voltam Olaszországban, de ott nem szeretik az idegeneket, Amerikában pedig nem kerestem eleget – meséli. Norvégiába másfél éve érkezett, és maradni is akar: a pénz elég, az emberek kedvesek, csak a nyelv túl nehéz. Hálás a sorsnak, hogy a 76 áldozatot követelő kettős támadás elkövetője nem külföldieket célzott meg, mert akkor „sokkal nehezebb lett volna megőrizni a nyugalmat”.

– Bizonyos mértékben szegregáltan élnek a külföldiek Oslóban, de ez inkább az egyes épületekre, mint a kerületekre jellemző. Elkerültük az olyan gettósodást és erőszakos konfliktusokat, mint amelyek a svédországi Malmőben vagy a francia nagyvárosok külterületein jellemzőek – magyarázza Jan Paul Brekke. A szociológus szerint a norvég politika valahol az asszimilációt sürgető francia és a különbözőséget értéknek tartó brit irányvonal között áll. Évtizedeken át az volt a norvég vezetés és a kutatók álláspontja, hogy nem kell aktívan elősegíteni az integrációt, az „majd megoldja magát.” – Bizonyos mértékig ez így is történt, az elmúlt húsz évben ideérkezettek elég jól alkalmazkodtak a norvég társadalomhoz, „passzoltak” hozzá – mondja.

Ezt az is bizonyítja, hogy Norvégiá­ban gyakorlatilag nincs munkanélküliség, mindenki megtalálta a helyét. – Az utóbbi években azonban kiderült, hogy az afgán, eritreai és ­szomáliai menekültek között 10-15 százalékos a munkanélküliség, itt aktív beavatkozásra van szükség, ezért valamelyest megváltozott a korábbi politika – teszi hozzá. Fontos, hogy ők és a gyerme­keik megtanuljanak norvégul, és megfelelő oktatásban részesüljenek, különben nem tudnak integrálódni a munkaerőpiacra.

– A valóság ma az, hogy a norvég multikulturális társadalom, ez nagyon jól látszott a munkáspárt ifjúsági szervezetének Utoya-szigeti táborának összetételén is – mondja a szakértő. Szerinte a jobboldali és idegenellenes jelszavakat hangoztató Progresszív Párt legutóbbi választásokon elért sikere sem jelenti azt, hogy megnőtt volna a társadalomban a bevándorlókkal szembeni ellenségesség.

A párt a hetvenes években a magas adók és erős állam elleni tiltakozásként jött létre, a bevándorlás később lett egyre fontosabb a programjukban. Mások azonban, mint az idegenellenes Svéd Demokraták vagy Igaz Finnek: a Progresszív Párt programjában nem elsőrendű a bevándorlás kérdése. Támogatják például a nyugdíjak értékének megtartását, ami nagyon népszerűvé teszi őket. – A 18-25 százalékos támogatottságuk nem jelenti azt, hogy a norvégok egyötöde idegenellenes lenne – mondja a szociológus.

Oslo, 2011. július