Spanyolország az utolsó nagy formátumú kommunista politikusát gyászolja: Santiago Carrillo 97 évesen, kedden hunyt el otthonában. Pártállástól függetlenül mindenki a demokratikus átmenetben játszott szerepét méltatta: I. János Károly királytól a konzervatív Néppárt elnökén, Mariano Rajoy miniszterelnökön át a baloldali ellenzékig azt emelik ki, hogy a békés átalakulásban, a Franco-korszak utáni spanyol megbékélésben Carrillo kiemelkedő szerepet játszott. Az utolsó pillanatig aktív volt, követte a spanyol belpolitika történéseit, bár pártjából kilépett, cikkeket írt, nyilatkozott és könyveket publikált.

Carrillo sok szempontból vitatott személyiség. 19 évesen már a szocialista ifjúsági szövetség főtitkára volt, majd később még balrább tolódott, a polgárháború alatt már a kommunista párt tagja lett. Múltjának sötét foltja volt élete végéig az 1936 novemberi, úgynevezett paracuellosi mészárlás: a köztársasági kormány alatt neki kellett volna felügyelnie a korábban börtönbe zárt katonák átszállítását Madridból Valenciába, de a foglyokat útközben megtámadták és kivégezték. Carrillo ártatlanságát hangoztatta, mondván, feldühödött szabadcsapatok támadták meg a foglyokat, legfeljebb amiatt tehető felelőssé, hogy nem tudta fenntartani a rendet. A tömegben olyan emberek voltak, akiknek családtagjait korábban a katonák gyilkolták meg. A Franco-rezsim azonban azt állította, hogy Carrillo adta ki a parancsot a kivégzésekre.

A katonai puccs győzelme és Franco hatalomra jutása után emigrált, életéből csaknem negyven évet külföldön töltött. A legtöbbet Párizsban, ahol a legendás kommunista vezér, Dolores Ibarruri után ő lett a spanyol kommunista párt főtitkára. Egészen 1982-ig töltötte be ezt a tisztséget. Élete legszebb éveként 1976-ot emlegette: Franco halála után titokban visszatért Spanyolországba, ahol egy parókával álcázta magát. Egy madridi sajtótájékoztatón leplezte le magát, letartóztatták, de csak rövid időre. 1977 áprilisában még a spanyol kommunista pártot (PCE) – amely szakított a szovjet irányvonallal, és inkább az eurokommunista vonalhoz igazodott – is legalizálták. Carrillo elismerte a monarchiát, letette az esküt a spanyol zászlóra, ott volt a spanyol demokratikus alkotmány atyjai között és az első spanyol parlamentben is. Mérsékelt politizálásával tevőlegesen hozzájárult a békés átmenet sikeréhez.

1981-ben is bizonyította bátorságát, amikor Tejero ezredes puccsa alatt harmadmagával ő maradt csak a parlamenti helyén, az összes képviselő a padok alatt keresett menedéket (a két másik Adolfo Suárez miniszterelnök és helyettese, Gutiérrez Mellado volt – a sors iróniája, hogy a következő spanyol választásokon egyiküket sem választották újra, emlékeztet az El Mundo). 1982-ben, amikor a baloldali ellenfélnek tekintett spanyol szocialisták földcsuszamlásszerű győzelmet arattak a választásokon, Carrillo lemondott a PCE éléről, majd három évvel később a pártot is otthagyta. Ám a politizálással soha nem hagyott fel.